Joseph Ratzinger: Krisztusra tekintve, A hit, a remény és a szeretet gyakorlása

Részlet a könyvből:

Amikor Jézus önmegtagadásról, saját életünk elvesztéséről stb. beszél, önmagunk helyes elfogadásának (az önszeretetnek) az útját jelöli ki, ami mindig önfeltárást,
önmagunk meghaladását kívánja. De az önmagunkból és önmagunktól való szükségszerű eltávolodás nem zárja ki a valódi önelfogadást, épp ellenkezőleg: így találunk magunkra és szeretjük meg magunkat. Amikor negyven évvel ezelőtt először olvastam Bernanos könyvét,
„A falusi plébános naplóját”, kitörölhetetlenül belém vésődtek e szenvedő lélek utolsó szavai:
„Gyűlölni magunkat nem nehéz; a kegyelem csúcsa az lenne, ha úgy szeretnénk önmagunkat, mint Krisztus testének egyik tagját.”
A kijelentés realitásához nem fér kétség. Sok ember áll önmagával hadilábon. Ez az
önmaguk iránti ellenszenv, maguk vállalásának, belső békéjének a képtelensége
meglehetősen távol esik attól az „önmegtagadástól”, amit az Úr követel. Aki nem szereti önmagát, az felebarátját sem szeretheti. Nem tudja úgy elfogadni, „mint önmagát”, hisz elkeseredetten szemben áll saját magával, léte alaprétegében képtelen a szeretetre.
Ez pedig azt jelenti, hogy az egoizmus nem azonos a valós önszeretettel, épp ellenkezőleg: kizárja azt. Valaki lehet egyszerre nagyon önző és mégis elégedetlen magával. Az egoizmus nem egyszer pontosan az egyén zaklatottságából következik, abból, hogy az illető igyekszik másik ént kialakítani magának, holott a saját magához való helyes viszony szabadon, beavatkozás nélkül bontakozik ki. Egyfajta antropológiai körforgásról is beszélhetnénk: minél inkább keresi valaki önmagát, csüng énjének sikerén és beteljesedésén, annál visszataszítóbb, ingerültebb és kielégületlenebb lesz. Széthullik, s végül marad a saját
maga előli menekülés; képtelen elviselni önmagát, kábítószerekhez vagy az
önellentmondásos egoizmus számos egyéb formájához menekül. Csak a másik tesz képessé arra, hogy benne és általa én is elfogadjam magamat. Benne valósulok meg. Másrészt az is igaz, hogy csak önmagát elfogadva mondhat bárki valódi igent a másikra. Önmagam elfogadása, szeretete ismét csak feltételezi az igazság ismeretét, megköveteli állandó keresését.

Akárcsak a remény esetében, az aszkézis egyik helytelen formája itt is szétrombolhatja a
valódi keresztény lét alapjait. Legújabban főként két téves magatartás figyelhető meg. Az első a tudatosság egyfajta hamis formája, amely állandó lelkiismeretvizsgálattal, a
tökéletesség folytonos keresésével az egyén figyelmét saját magára, bűneire és erényeire
irányítja. Ez vallásos egoizmus, ami meggátolja, hogy az ember megnyíljék Isten tekintete előtt, és feltekintsen rá. Az önfejű, csak magára figyelő ájtatosságnak nem marad ideje, hogy Isten tekintetét keresse, és meghallja szabadító, megváltó igenjét. 

Ezzel ellentétes, mégis rokon veszély a túlzott öntagadásba torkolló önzetlenség. Ennek a hamis tudati formának a híve nem akarja elismerni énjét; s épp ezáltal válik uralkodóvá agyafúrt önzése. Az elpusztított, elnyomott én képtelen szeretni. Itt is érvényes, hogy a kegyelem nem szünteti meg, ellenkezőleg: feltételezi a természetet. Gondoljunk Szent Pál szavaira: Nem a „természetfölötti” (το πνευματικον) az első, hanem a természetes (το ψυχικον), aztán következik a természetfölötti (1Kor 15,46).

 A természetfölötti szeretet nem gyarapodhat, ha hiányoznak emberi alapjai. Az isteni szeretet nem a földi szeretet tagadására vagy
elpusztítására irányul, hanem annak elmélyítésére és gyökeres radikalizálására egy új dimenzióban.