Felebarátaink megítélése
Rossz hajlamaink és az ördög sugallatai könnyen felebarátaink vakmerő megítélésére vezethetnek. Miképpen kell ennek ellene szegülnünk?
Az önmagunk nagyrabecsüléséből eredő gőg egy másik, nagyon káros bűnt hoz létre, tudniillik a vakmerőséget, mellyel megítéljük, lebecsüljük, megvetjük és megalázzuk felebarátainkat. Büszkeségünk, mely ezt a bűnt létrehozza, még tovább is szítja és táplálja. Minél nagyobb mértékben uralkodik bennünk és téveszt meg bennünket észrevétlenül a gőg, annál jobban fokozódik a vakmerőség is. A vakmerőség növekedésével pedig újból erősbödik a gőg.
Mert öntudatlanul is önmagunkat véljük emelni, amikor véleményünkkel másokat kisebbítünk, abban a hitben, hogy önmagunk távol állunk attól a hibától, amellyel mást vádolunk.
Amint az alattomos gonosz lélek észreveszi bennünk ezt a hajlandóságot, ugyancsak rajta van, hogy figyelmünket mások hibáira irányítsa és azokat lehetőleg nagyobbnak mutassa, mint amilyenek valójában. Az ember pedig könnyelműségében nem ismeri fel, nem is sejti, mennyi fáradtságot vesz magának a gonosz lélek, hogy ennek vagy annak a felebarátunknak a vétkét, nagyobb híján, egészen jelentéktelen kis hibáját is belevésse tudatunkba.
De ha ellenséged ilyen ravasz és ennyire képes megrontásodra, légy te is élelmes csapdáinak a felfedezésében és kikerülésében. Amint szemed elé állítja felebarátod valamelyik hibáját, gyorsan fordítsd másfelé gondolataidat, s ha ennek ellenére mégis ítéletet akarna kierőszakolni belőled, ne hallgass rá.
Gondold meg, hogy erre egyáltalán nincs jogod, de még ha volna is, akkor sem tudnál helyes ítéletet alkotni, mert hiszen szenvedélyeid elvakítanak és igen nagy a hajlandóságod arra, hogy elégséges ok nélkül rosszat gondolj másokról.
Hathatós eszköz e hajlandóság ellen, ha saját lelked hiányosságaival és gyarlóságaival foglalkozol. Így csakhamar belátod, hogy sokkal több dolgod akad magadban, saját hibáid körül, semhogy ráérnél és kedved lehetne mások hibáival törődni. S ha egyébként megfelelő módon foglalkozol az erénygyakoratokkal, lelked szeme egyre megtisztul azoktól a rossz nedvektől, melyekből ennek a véteknek mérge fejlődik.
Azt is jegyezd meg, hogyha valami rosszat gondolsz felebarátodról, akkor bizonyos, hogy ugyanannak a rossznak a gyökere benned is megvan. Mert amilyen a szív, olyan a kép is, melyet hasonló dolgokról alkot.
Ha tehát eszedbe jutna felebarátodat valami hibával vádolni, fordítsd felháborodásodat önmagad ellen és abban a tudatban, hogy magad sem vagy mentes ugyanattól a hibától, így támadj magadra:
"Hogyan hordhatnám én nyomorult, aki ugyanebben és még sokkal súlyosabb hibákban vagyok vétkes, magasan a fejemet csak azért, hogy meglássam és elítéljem mások hibáit."
Az így magad ellen fordított fegyver meggyógyítja sebeidet, míg ellenben ha felebarátod ellen fordítod, akkor magadat sebesíted meg vele.
Ha felebarátod hibája világos és nyilvánvaló, részvéttel mentegesd őt és gondolj arra, hogy erényes is rejtőznek benne. Isten bizoyára éppen azért engedte meg bukását, hogy ezzel megtartsa erényeit, vagyis hogy saját gyarlóságából és megaláztatásából alázatosságot merítsen és kedvesebbé váljon Isten előtt. A Gondviselés bölcs tervei szerint vesztesége így nyereségre fordul.
Ha az elkövetett vétek nemcsak nyilvánváló, hanem gonosz és megátalkodott szívre vall, idézd emlékezetedbe Isten rettenetes ítéleteit és meglátod, hogy sokan, akik azelőtt nagy gonosztevők voltak, a szentség magas fokára jutottak, míg mások, akik látszólag magasztos tökéletességet értek el, a legsajnálatosabb nyomorúságba süllyedtek.
Azért sokkal inkább félj, és remegj önmagadért, mint másokért. Légy meggyőződve róla, hogy amikor jót gondolsz felebarátodról és jóindulattal viseltetsz iránta, az a Szentlélek műve benned, ellenben minden megvetés, minden vakmerő ítélet és felebarátunk ellen irányuló minden elkeseredés saját gonoszságunkból és a gonosz lélek sugallatából származik.
Valahányszor tehát fennakadnál valaki másnak a tökéletlenségén, ne nyugodj és álmot ne engedj a szemedre addig, míg ki nem irtottad azt szívedből.
