A hét főbűn egyike: lelki restség, lustaság

Régebben néztem Ripperger atya egyik videóját, ahol azt mondta, hogy egyre gyakoribb azoknak a száma, akik gyakorolják a hitüket, szentségekhez járulnak, szentmisén vesznek részt ünnep- és vasárnapokon, imádkozzák a Rózsafüzért naponta, rendszeresen gyónnak, megáldatják a házaikat, stb. és mégis rendkívüli kísértéseik vannak vissza-visszatérő időközönként (ez más okból is lehet, pl Isten így akarja őket megtisztítani, megszentelni), mivel nincs meg az életükben a napi szintű önmegtagadást elősegítő tevékenység.

Mire gondolt? A napi munkán kívül (és ott is vannak sajnos olyanok, ahol lehet lazítani, internetezni, személyes ügyeket intézni munkaidőben), nem az önátadás, a másokért tett áldozat a fő az életükben, hanem a szórakozás, az élvezetek túlhajszolása. 

Arra kellett rájöjjek, hogy ez bármi lehet, ha nem mértéktartó. Kinek mi. Van akinek az egyházi hírek folyamatos vizsgálgatása (napi 15 percnél tovább ne nézzünk híreket, ez Ripperger atya ajánlása), van akinek az órákig tartó sorozatnézés, van akinek a hivatásbeli kötelezettségek elvégzése helyetti vagy túlzott idejű internetezés, olvasás, film nézés, számítógépes játékok, italozás, evés, túlzott sportszenvedély, társfüggőség, vásárlás függőség.

"Az utolsó idők ámítói

Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek.

Az emberek ugyanis önzők, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek; szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint az Istent.

Az ilyenek a kegyesség látszatát megőrzik ugyan, de annak az erejét megtagadják. Fordulj el tehát ezektől.

Mert ezek közül valók azok, akik belopakodnak a házakba, és rabul ejtik a bűnökkel terhelt és sokféle vágytól űzött asszonykákat.

Ezek mindig tanulnak, de az igazságot sohasem ismerik meg.

 Ahogyan Jannész és Jambrész ellenszegültek Mózesnek, úgy álltak ellent az igazságnak ezek a megromlott értelmű, hit szempontjából megbízhatatlan emberek is.

De nem jutnak messzire, mert esztelenségük nyilvánvaló lesz mindenki előtt, mint ahogy amazoké is az lett."

(2Tim3)

"Hogyha az Úr nem építi a házat,

hasztalan fárad az építő.

Hogyha az Úr nem őrzi a várost,

őrzője hasztalan virraszt.

Hiába keltek hajnal előtt, s feküsztök későn,

hiába esztek verejtékes kenyeret:

pihentében is megáldja az Úr, akit szeret."

(126.zsoltár)

Igen, de ez a zsoltár nem azt jelenti, hogy  legyünk tétlenek, ne csináljunk semmit, hogy fel vagyunk jogosítva arra, hogy lusták legyünk, Isten úgyis üdvözíti, akit akar. Ezt a protestánsok hiszik!

Van aki nem a megszentelő kegyelem állapotában tesz jót, azt nem veszi Isten érdemnek, erről ír a katekizmus! Talán erre gondol ez az igerész. 

A mai emberrel az a probléma, hogy kényelmes. Mind azok vagyunk, én is, az eredendő bűn következménye ez, hogy hajlunk a könnyen megszerezhető dolgok felé. Sokkal inkább egy elkényelmesedett, megkönnyített világban élünk, mint az őseink. Nem tudjuk megtermelni magunknak az élelmet, nem tudjuk gépek nélkül elképzelni az életünket, jó az, ha ki sem kell mozduljunk, mindent leraknak a küszöbünkre, amit vásárolunk, csak ezzel az a baj, hogy erősíti bennünk a lanyhaságot, a restséget. Nem kellene ezt kompenzálni több imádsággal, több lemondással, több szolgálattal, esetleg több gyermek vállalásával, mint a ma népszerű kettő, három, több alamizsnálkodással, több segítségnyújtással, több önkénteskedéssel?

Mindennek van ideje. Van ideje a munkának és van ideje a pihenésnek. Nem vagyok a pihenés ellen, sőt! Szellemileg (olvasás), testileg (sport) és lelkileg (ima, elmélkedés) is szükségem van rá, DE nem mértéktelenül! 

A nagymamám szájából sosem hallottam azt, hogy énidő, ezen gondolkoztam egy picit. Jézusnak is szüksége volt "énidőre". Imádsággal, az Atyával való találkozással töltötte az énidejét is. Ennyire egy volt Vele. Ennyire szerette. Ahol a kincsed, ott a szíved.

"Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak.

Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.

Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.

Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.

Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.

Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.

Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.

Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.

Micsoda haszna van a munkásnak abban, a miben ő munkálkodik?

Láttam a foglalatosságot, melyet adott Isten az emberek fiainak, hogy fáradozzanak benne.

Mindent szépen csinált az ő idejében, e világot is adta az emberek elméjébe, csakhogy úgy, hogy az ember meg nem foghatja mindazt a dolgot, a mit az Isten cselekszik kezdettől fogva mindvégig.

Megismertem, hogy nem tehetnek jobbat, mint hogy örvendezzen kiki, és hogy a maga javát cselekedje + az ő életében."

Préd. 2,11., Préd. 12,15.

A mértéktelen élvezet hiábavaló. Becsömörlik tőle az ember. Így vagyunk összerakva. Minél több az énidő, annál jobban kiég a lélek. 

Nem könnyű mindig az áldozatot meghozni, nem könnyű minden egyes reggel hat kiskorú gyermeket nevelni, a házat, udvart rendbetenni, tiszta ruhát, finom ételt, békés otthont varázsolni...

Minden nap megvannak a nehézsegek.

Az ember nem gép, nem tud gombnyomásra tökéletesen működni.

Attól, hogy szorgalmas vagy éppen teherbíróbb, mint más, még így is küzdelem minden egyes áldozat meghozatala, mert az ember gyarló, szereti a lanyhaságot.

A kérdés az, hogy küzdünk- e a természetes lanyhaságunk ellen?

Küzdünk- e a falánkság ellen?

Vagy maradunk a komfort zónában?

A mennyben is megelégednénk az Istentől legtávolabbi hellyel?

"Azt mondtam magamban: Rajta! Próbálkozzál a vigassággal és élvezd az életet! De kiderült: ez is hiábavalóság.

A nevetésre azt mondtam: Bolondság! És a vigasságra: Mire jó ez?

Elhatároztam, hogy testemet átengedem a mámornak, de szívemet azért megtartom a bölcsességnek; átadom magamat az esztelenségnek, míg nem látom, mi válik javára az emberek fiainak, s mit csinálnak életük folyamán az ég alatt.

Nagy dolgokat vittem végbe, palotákat építettem és szőlőket ültettem magamnak.

Kerteket és ligeteket telepítettem, és beültettem őket mindenféle gyümölcsfával.

Víztároló tavakat létesítettem, hogy öntözhessem a fiatal fákat.

Rabszolgákat és rabszolganőket vásároltam, és voltak házamban született rabszolgáim is; jószágom is volt: rengeteg marhám és juhom, több, mint bármelyik elődömnek Jeruzsálemben.

Aranyat és ezüstöt is halmoztam fel magamnak, királyok és országok kincseit. Fogadtam énekeseket és énekesnőket, és megszereztem az emberek fiaitól a fölöslegüket, egyik ládával a másik után.

Így nagyobb és gazdagabb lettem, mint bármelyik elődöm Jeruzsálemben, s közben a bölcsességem is megmaradt.

A szememnek megadtam mindent, amit csak megkívánt, semmiféle gyönyört nem vontam meg szívemtől. Igen, szívem örömet merített minden fáradozásomból, és ez volt a jutalmam minden fáradozásomért.

És latra vetettem kezem minden művét, és a fáradságot is, amibe került. Ó, minden hiábavalóság és szélkergetés, nincs belőle semmi haszon a nap alatt!

Elgondolkodtam a bölcsességen, az esztelenségen és a balgaságon. Hadd lám: mit csinál majd a király utódja? Azt, amit már régen is tettek.

És láttam, hogy a bölcsesség felülmúlja a balgaságot, mint a világosság a sötétséget.

A bölcs maga elé néz, a balga vaktában megy. De arra is rájöttem, hogy egy és ugyanaz a sorsa mind a kettőnek.

Ekkor azt mondtam magamnak: Ha rám is a balgák sorsa vár, miért lettem akkor olyan mérhetetlenül bölcs? És így szóltam magamban: Ez is hiábavalóság!

Valóban, a bölcs emlékezete éppoly kevéssé örök, mint a balgáé. A jövőben hamarosan elfelejtik mind a kettőt. A bölcs meghal éppen úgy, mint a balga.

Meggyűlöltem az életet, mert bosszantónak találtam azt a fáradozást, ami a nap alatt folyik. Igen, minden hiábavalóság és szélkergetés!

Meggyűlöltem minden művemet, amit létrehoztam a földön, hiszen az utódomra kell hagynom.

Ki tudja, bölcs lesz-e vagy balga? És mégis teljesen szabadon rendelkezik majd munkám minden gyümölcsével, amire (annyi) fáradságot és okosságot pazaroltam életemben. Ez is hiábavalóság!

Odáig jutottam, hogy szívemet átengedtem a kétségbeesésnek amiatt a fáradozás miatt, amit magamra vállaltam a nap alatt.

Hisz jó néhány ember munkálkodott bölcsen, okosan és sikerrel, aztán át kell engednie szerzeményét olyannak, aki mit sem fáradt érte. Ez is hiábavalóság és nagy baj!

Igen, mije marad az embernek minden fáradozásából és törekvéséből, amivel emésztette magát életében?

Valóban: minden napja csupa szenvedés és minden tevékenység csupa bosszúság. Szíve még éjjel sem tud megnyugodni. Ez is hiábavalóság!

Nem tehet jobbat az ember, mint hogy egyék, igyék és kedvét lelje a munkájában. Mert beláttam, hogy ez az Isten kezéből jön.

Mert az öröm is, a gond is Istentől van.

Igen, annak, aki kedves előtte, bölcsességet, tudást és örömet ad; a bűnösnek meg a gyötrelmet adja, hogy gyűjtsön és halmozzon, hogy aztán olyannak adja, aki tetszik Istennek. Ez is hiábavalóság és szélkergetés!

Préd 2,1-26

Eljut egyszer oda a lélek, hogy az áldozat nem szenvedés többé vagy nem csupán az, hanem önátadásból fakadó öröm, szabadság, felelősség, Istennel való egyesülés.

De ez sem a kényelemmel indul, hanem munka. 

Ha kitartunk Isten ad kegyelmet, amivel az igája könnyű és édes és akkor majd nem érti a világ, hogy hogyan tudunk ennyi mindent megtenni. 

Aki szeret, annak nincs olyan áldozat, ami nehéz.

Ezt tudják az Édesanyák.