Terveztétek vagy csak becsúszott?

Az egyik legidegesítőbb kérdések egyike a címben leírt!
A keresztény emberek elég tudatosan élnek, nem csak úgy véletlenül történnek meg velük a dolgok. Általában Isten hív egy feladatra -halkan, nem erőszakosan- és mi választhatunk, hogy együttműködünk vele, hiszünk neki, bízunk benne vagy sem. Az utóbbi esetben a magunk szűk látóköréré (A Teremtőhöz képest) támaszkodva, elégedetten veregethetjük a mellünket, hogy mi milyen felelősségteljes felnőttek vagyunk, mert egy isteni személy bevonása nélkül képesek vagyunk dönteni. Én ezt inkább úgy mondanám, hogy istenné tesszük magunkat és megkérjük a világ és a saját magunk Teremtőjét, hogy tünjön el a képből.

A következő bejegyzésem elég személyes hangvételű lesz, mivel arra jutottam, hogy hangot kell adjak arról, amiről kevesen mernek őszintén nyilatkozni manapság. Hogy miért nem, azt magam sem tudom. Nincs mitől féljünk, mert ha Isten velünk, ember mit árthat nekünk (?). Inkább fel kellene vállaljuk a hitünket e bűnös nemzedék előtt, ahogy a mi Urunk is kérte tőlünk. Mi is bűnösek vagyunk, ez kétségtelen (az ilyen megnyilvánulásokat nagyon kedvelik a pogányok >:-)), de mi tudjuk az erkölcsi jó és rossz közti különbséget, hála Neki érte, és olyan szeretet kapcsolat fűz össze minket, hogy az a világ összes teremtményének a szeretetével sem ér fel, és ezt nem szeretnénk elveszíteni holmi bűnök miatt.   Ez a világ nem tud olyat mutatni nekünk, keresztényeknek, ami többet jelentene, mint az, hogy szeretve vagyunk, feltétel nélkül, öröktől fogva, kiválasztottak, Isten fiai és lányai.

Talán kiderült, hogy a gyermekeim fogantatásáról szeretnék írni. A lelki oldaláról természetesen, nem másról. Választásom azért esett erre a témára, mert oly sok téves hozzáállás kering ma a köztudatban. Alapvetőnek vélik a legtöbben ma, hogy egy terv alapján történik a családalapítás. Sajnos kevés az a család, akiknél a tervező az Úr, azaz Jézus Krisztus.

Amikor jegyes oktatáson vettünk részt az akkor még csak vőlegényemmel, voltak házasok akik előadásokat tartottak, de szinte mindegyikőjük beszélt a természetes születés szabályozásról. Akkor még kis tudatlan voltam (most se vagyok tudós) és elhittem, hogy ez Isten szemében rendben van. De mi a különbség a között, ha valaki gyógyszert szed annak érdekében, hogy elkerülje a nem kívánt terhességet vagy ha önmegtartóztatást gyakorol a termékeny napokon?
Semmi különbség.
Egyik esetben egy szintetikus hormon készítmény a felelős az új élet kialakulásának a megakadályozásáért, a másik esetben pedig maga a házaspár hozzáállása (vagy hozzá nem állása), az önmegtartóztatás esete áll fenn. Ilyenkor nem teljes a kapcsolatukban a lelki- és testi önátadás, amire egyébként a házasság hivatott. Mindkét esetben károsulnak a felek és gátolva van az isteni terv, miszerint a küldetésünk az, hogy töltsük be a Földet és neveljük fel a következő generációt a mennyei hazába. A túlnépesedés jut eszetekbe? Micimackó, gondolkozz! Elhiszem, hogy Afrikában túlnépesedés van, de Amerikában és Európában pont az a probléma, hogy a populáció elöregedő, nincs fiatal generáció, aki eltartaná az időseket. Becslések szerint néhány évtized és össze fog omlani a nyugati társadalom, ha nem születnek gyerekek.

Szóval nálunk úgy történt, hogy elég hamar babát vártunk az esküvő után. Márciusban esküdtünk és én már augusztusban várandós voltam. Sajnos volt egy korai vetélésem is a fent említett időszakon belül, de arra most nem térnék ki.
Az első gyerkőcünk a természetes születés szabályozást gyakorló fázisban fogant, vagyis akkor amikor hála az égnek, alig voltam jártas a témában. Szoktuk is mondani a férjemmel, hogy nekünk nem a várandósság elkerülésére sikerült alkalmazni ezt a módszert, hanem a beteljesedésére.

Őszintén, nagy családot szerettem volna mindig is. De van egy újratervezés az első gyermek megszületését követve, hiszen akkor már tudja az ember lánya, hogy ez azért kihívás. Egy újszülöttel az élet napi 24 óra heti 7 nap munka, hónapokig tartó kialvatlanság, szinte semmi pihenés, szabad idő. De csodálatos! A kis puha baba bőr, a sok mosoly, az, hogy Te vagy az első, akihez beszél, akire rámosolyog, te látod őt először elindulni, szóval fantasztikus az egész, amellett, hogy fizikailag is és lelkileg is egy egészen új feladat. Nem voltam felkészülve a másodikra, éppen csak pár hónapja aludta át az éjszakát az első, amikor megfogant a második. A védőnő kérdezte előtte, hogy hogyan védekezünk a férjemmel. Én nem is értettem mit kérdez. Hogyhogy védekezni? Ma mindenki meddő. Komolyan ezt gondoltam, hogy ma nehéz teherbe esni. Meg alig volt erőnk, alkalmunk a férjemmel bármire is, annyi feladatunk volt akkoriban. Ezt akkor sem és ma sem értem, ha kérdezik, hogy tervezünk- e még. Nálunk Isten tervez, hiszen Ő mindenható, tudja a jövőt, tudja kinek mikor, hány gyermeket szán, milyen céllal stb. Ki vagyok én, hogy döntsek élet és halál felett?

Tudtuk, hogy esély van rá, hogy újra baba érkezik. Tulajdonképpen valahol mindig tudtuk, éreztük és mindig igent mondtunk rájuk. Kivéve, amikor nem. Amikor a negyedik gyerköcünk megfoganása előtt történt valami, nem is tudom mi, félelem, bizalmatlanság, amikor néhányszor védekeztünk. Ma sem értem miért. De rájöttünk, hogy nem helyes és el is kedvetlenített minket, mert tudtuk, hogy így nem teljes az önátadás. 

Visszatérve a második gyerkőc fogantatásának az idejére. Iszonyatosan megijedtem, hogy most akkor, hogy lesz, hogyan fogok kétfelé szakadni, két pici gyermeket ellátni. Most már tudom, hogy ezeket a félemeket a mi Urunk nem akarja, csak olyan tökéletlenek vagyunk, hogy nem bízunk benne eléggé. Utólag mindig bebizonyosodik, hogy Ő nagyon tudja mi az, ami a javunkra válik. Nem unalmas vele az élet, az már biztos! 

Tehát a második fogantatása előtt nem alkalmaztuk már a természetes születés szabályozást. Akkoriban gondolkodni nem volt időm, meg semmire sem. Most már rutinosabb vagyok. Hála a kihívásoknak és annak, hogy Isten alkalmassá tett négy gyerkőc gondozására. 

A harmadik gyerkőcünknél is rábíztuk magunkat az Úrra. Ránéztem a férjemre és tudtam, hogy most lesz egy kislányunk. Úgy is lett! Akkoriban sem voltunk pedig sokszor együtt. Ma már tudom, hogy ezek csodák voltak, hiszen a megfogant gyermekek 50%-a az, amelyik életképes marad és megszületik. Sokan úgy vetélnek el, hogy nem is tudnak róla. 

Ez az időszak egy könnyebb időszak volt. A férjem többet volt itthon, így nem izgultam különösebben, hogy hogy fogom megoldani a feladatokat. Persze mire megszültem egyedül maradtam a teendőkkel, de lett egy lányom is, aki ma is több, mint kihívás a fiúkhoz képest, de arról álmodozom, hogy majd ő is szülni fog egyszer ...és hát az fantasztikus lesz!  Őt szültem meg a legkönnyebben. Burokban született. Nagyon gyenge fájásaim voltak, a műszer ki sem mutatta őket, majd egy fél óra sétálgatás után megindult a szülés roham léptekben. Haza akartak minket küldeni ez előtt egy fél órával, hogy itt nem lesz még baba. 

Lett. 

Elég gyorsan. 

A szülésznő úgy rántotta a szülőágyhoz a tálcáját az orvosi műszereivel. 

Nem volt sok ideje rá! :-)

Ez volt a legkönnyebb szülésem. Különös volt az egész, mint mindegyik szülés. Életem egyik legmeghatározóbb élménye. Azon anyukák közé tartozom, akik szeretnek szülni. Lehet ez ilyesztően hangzik, de tényleg ez egy akkora élmény, egy új életet világra hozni...és a következő megbotránkoztató tény rólam: 

Nem szeretem a fájdalom csillapítókat! Tudni akartam mindig mi történik a testemmel, a babával, nem akartam soha tompítót kérni. Teljesen kibírható egy szülés. Igen fáj, de ez a minimum, amit ki kell bírnia egy anyának. Állítólag jobban kötődnek azok a szülők a gyermekeikhez, akik fájdalom csillapító nélkül szültek, majd pedig szoptattak. 

A negyedik gyerkőc fogantatása előtt megmondom őszintén azt éreztem (amit egyébként mindig a gyerkőcök 1,5 éves kora körül), hogy nincs rám szükség, nincs sok dolgom (ami nem volt igaz). Ezt éreztem. Ilyenkor mindig jött egy kis dilemma, hogy most akkor hogy lesz, mi lesz...

Vártam egy jelet Istentől és kaptam is...Megbékéltem és igent mondtam. Ekkor fogant meg a negyedik gyermekünk.

Most az történt -amikor már a legkissebb is lassan 1.5 éves-, hogy sokáig vívódtam és nem kaptam segítséget odafenntről. 

Kétségek, bizonytalanság, meghátrálás uralkodott rajtam...de ezeket mind nem az Úr okozta. A békétlenség sosem Tőle jön.

Naponta 18-szor változott a szándékom a következő gyermek fogantatásával kapcsolatban. Akarom. Nem akarom.Őrültség.... Akarom. A gyermek ajándék....Nem akarom...és így tovább...

Majd lassan újra elkeztem vágyakozni egy újabb kis élet után. Gondolom Ő ültette belém ezt a vágyat. A gyermekek számának növekedésével egyenes arányban nő a fogantatás előtti dilemmám. Nálam legalábbis ez a tendencia. Nem tudom másnál, hogy van ez. Nem vagyok semmivel sem különb az istenteleneknél, csak a kegyelem tesz hívővé, hit által pedig képes vagyok úgy cselekedni, ahogy az a leginkább egybecseng Isten akaratával és ekkor érzem magamat a legboldogabbnak is. De nálam ez idő, bizonyos dolgokat tekintve. Van, amit gondolkodás nélkül megteszek, amikor kéri, de van, amihez viszonylag sok idő szükséges (néhány hét vagy hónap). Mivel semmiféle segítségünk nincs, így igazán kihívás a gyerekek nevelése, de én nem szeretnék könnyű életet, az olyan szánalmas. Mindig külön kérem is a nehézségeket, amiket utána fel tudok ajánlani másokért. 

Ha nem azt tesszük, amire teremtve lettünk, akkor depressziósak, keserűek, szomorúak leszünk. Ez a tapasztalatom.  

Világias gondolatok kísértenek mindig az aktuálisan legkissebb gyermekünk szeparációs szorongásának a befejeztével (1.5- 2 éves kora körül). Ez szenvedéssel jár, nehéz túllendülni rajta, békétlenséget okoz. Az utóbbi a biztos jele annak, hogy ez nem Istentől jött. Van, hogy megengedi -egy nagyobb jóért-, de sohasem Ő okozza. 

 Aztán mindig kapok egy belső nyugalmat, egy szeretettel teli megjegyzést odafenntről, ami segít továbblendülni mindezeken. Ekkor már tudom, mit kér tőlem Isten. Biztosan tudom és ekkor már meg is akarom tenni azokat. Már nem hatnak rám a világias ellenérvek. 

Gyorsan letisztul ekkor már minden, mintha a korábban említett kétségek nem is léteztek volna. Hús szívet kapunk, a kő szívünk helyébe. Már nem az anyagias, világi dolgokat tartjuk szem előtt a döntésünk előtt, hanem azt, hogy mihamarabb megtehessük, amit Isten kér tőlünk. Részt akarunk venni a teremtésben, a szolgálatban, ha nehéz lesz, akkor is, ha önfeláldozással jár, akkor is, ha másokról szól majd az életünk, nem önmagunkról, akkor is! Hiszen pont ezek a dolgok okoznak tartós békét és egységet Istennel. Hogy lehetne az, hogy valaki miután megismert egy szeletet a Mindenható feltétel nélküli szeretetéből (amelyhez hasonlót ez a világ, a teremtmények képtelenek adni, tökéletlen mivoltuk miatt), hogy nem akar vele lenni örökké?

Pontosan tudtuk a férjemmel mindig, hogy mikor fogantak a gyermekeink és utólag már látom, hogy egy csoda volt mind a négy gyermek születése, hiszen 30 éves kor körül jelentősen csökken a nők peteérése. Nekem pedig 29-től 36 éves koromig adatott meg az anyává válás ajándéka. Most már talán nem is lehetek többé várandós. Úgy érzem most magam, mint a Schindler listájában a főhős, aki forgatta az ujján a karikagyűrűt és azt mondta:

 "Talán még párat megmenthettem volna! De nem tettem meg!"- mondta Schindler.

Igen, talán ha hamarabb találkozom a férjemmel, talán ha bátrabban vállaltam volna a nehézségeket, talán ha több esélyt adtam volna az új élet kialakulásának, de nem tettem meg! Csodálatos ajándékokat kaptam Istentől! Annyira szeret minket. Nem győz minket elhalmozni a szeretetével. Megmondom őszintén egy picit gyász van most bennem. Lehet, hogy már soha többet nem adhatok életet senkinek sem. 

Már nem számolgattam az utolsó babánknál a hónapokat, hogy mikor lesz könnyebb. 

Már nem. 

Nem élveztem minden percét -hazugság lenne ezt mondani-, hiszen iszonyat kimerítő a gyermekek gondozása, de nagyon sokat kapunk vissza tőlük. Sokkal jobban meg tudtam élni negyedjére az anyaságot.

Az pedig, hogy nehéz, az a velejárója, amitől fejlődni tudunk lelkileg. Mi, keresztények nem azért élünk, hogy szórakozzunk, mint a pogányok, hanem azért, hogy megtegyük az Ő akaratát! Az egy ajándék, hogy ez még boldoggá is tesz minket, ellenben a világban én nem ezt látom, a szabados életet élők köreiben...

Átformál minket az Atya, ha hagyjuk. Alkalmassá tesz a feladatokra és rengeteg, rengeteg örömöt ad.

Talán még egyszer átélhetem az élet egyik legnagyobb csodáját, a várandósságot...nem tudom...Őrá bíztam...

A teremtésben részt venni magasztos feladat. Még az angyalok sem alkalmasak erre, csak az ember.

Hát nem csodálatos?