2018. 07. 16. hétfő: Lelki szárazság

Most egy olyan témáról szeretnék beszélni, ami nem egyszer, hosszabb- rövidebb időre része volt az életemnek. Ez pedig a lelki életben a lelki szárazság ideje.  Néhányan úgy gondolják, hogy valami nincsen rendben a lelki életükkel (pl.: nem imádkoznak jól), ha a fenntieket tapasztalják. Előfordul, hogy az elkövetett bűneink miatt tapasztaljuk meg az Istentől való elszakítottság állapotát és emiatt borul ránk lelki szárazság, sötétség. De, aki rendszeresen gyón és Szentségekhez járul, annál inkább az az ok, hogy a lélek tisztuláson megy keresztül. Isten megmutatja mik azok a területek, amik elválasztanak Tőle, amivel megbántjuk Őt. De ugyanezen idő alatt rávilágít arra is, hogy Ő mindenható,hatalmas, tökéletes, makulátlan és örök, változatlan. Ez a két, tökéletesen egymással szemben álló tény okozza a szárazságot, azt, hogy a lélek alig tapasztal vigaszt, nem lát kiutat a helyzetéből. Ekkor Isten lemetszi rólunk a "vadhajtásokat", amik elválasztanak Tőle és nem engedik, hogy Vele, az örök szeretetével egyesülni tudjunk, megtapasztaljuk. Ami jó az ilyen típusú lelki szárazságban, hogy ez alatt Isten nem engedi, hogy a lelket az ellenség kivülről kisértse. Olyen ez, mint a tisztítótűz. Érezzük Isten jelenlétét az életünkben, de tudjuk, hogy a bűneink, rossz szokásaink, jellemhibáink miatt elszeparálódunk Tőle. Csak akkor tudunk magasabb lépcsőfokokra érni a lelki életünkben, ha megtapasztaljuk önmagunk korlátait, gyengeségét, tehetetlenségét. Ilyenkor a lélek szomjazza Istent, mindenhol Őt keresi, de nehezen leli meg. Semmi sem tudja megvigasztalni, a teremtmények nem hoznak vigaszt neki és semmiféle tevékenység sem, ami korábban örömöt okozott. Érdekes, hogy mennyi helyzet van az életben, amikor mások segítése, szolgálata, adományozások hozzák meg a tartós eredményt, ha szeretnénk a jellemhibáinktól megszabadulni. Fr Ripperger beszél erről is, hogy a leghatásosabb ellenszere a rossz beidegződéseink, -szokásaink leküzdésének, ha magunkba belefeledkezve, másokat segítünk, például kis gyermekeket nevelünk. A mai pszichológia rengeteget beszél arról, hogy trauma, depresszió esetén beszéljünk a problémáinkról. Ez jól is van így, ki kell mondani a dolgokat, de nagyon sokan átesnek a ló túlsó oldalára és folyamatosan a sebeiket nyalogatják és másoktól várják a pozitív visszajelzéseket, a gyógyulást, a vigaszt. Ez nem fog menni, mert odáig juthatunk így, hogy már maga a panaszkodás fog élvezetet adni és ezzel meg is elégszünk, a megoldásra viszont nem fordítunk energiát. A másik dolog az, hogy ha folyamatosan a sérelmeinken elmélkedünk, Istenre már nem lesz energiánk, időnk, türelmünk figyelni.
A Teremtőre figyeljünk, ne a betegségeinkre, hiányosságainkra. Ezek is csak teremtett dolgok, amelyek az üdvösségre kellene, hogy segítsenek minket és nem az kellene legyen a céljuk, hogy eltávolítanak minket a helyes útról, az örök élethez vezető útról.

A lélek sötét éjszakáját érdemes elolvasni Keresztelő Szent Jánostól. Nehéz összefoglalni, nem is annyira ez a célom, hiszen ez szinte lehetetlen küldetés lenne, de a saját tapasztalataimat meg tudom osztani és azokat a dolgokat, amiket tanultam papok szentbeszédeit hallgatva a témában. Tulajdonképpen mindegyik beszél arról, hogy a negatív hozzáállás hatással van a lelki életünkre, lehúz minket, képtelenné tesz arra, hogy spirituális könyveket figyelmesen olvassunk. Ilyenkor lehetetlen az elmélkedés, meditálás is Isten szaván, hiszen a lelki életben sem talál a lélek ilyenkor vigaszt. Folyamatosan Isten keresi mindenben, de nem leli, amíg a tisztulás folyamata tart. A végeredmény az lesz -többek között- , a kiváncsiak kedvéért talán lelövöm a poént előre, hogy a lélek sokkal jobban látja, hogy mik azok a bűnök, amik elválasztják Istentől, sokkal jobban látja, hogy Isten hatalmas és, hogy Ő írja a történelmet, joggal hagy dolgokat megtörténni, mert a rosszból is ki tudja hozni a még jobbat. Szóval a végeredmény egy sokkal nagyobb bizalom az Úrban, alázat, mivel megtapasztaljuk bűnös teremtmény mivoltunkat, de egyidőben azt is gazdagon megtapasztaljuk, hogy Isten szeret minket, még így is, hogy megbántjuk Őt. Látja az igyekezetünket, a motivációinkat és támogatni akar minket, ha ennek mi magunk nem vagyunk az akadályai.

"Ne feledd el, te azért jöttél a zárdába, és semmi másért, minthogy mindnyájan nyomorgassanak, és alkalmat adjanak neked az önmegtartóztatásra...légy olyan, mint egy szobor, melyet az egyik kifarag, a másik megfest a harmadik pedig aranyozással lát el..." (Keresztelő Szent János egyik imaélménye)

Mennyire távol van ettől a felfogástól a mai kultúránk, még keresztény körökben is.
Néha elnézelődök a templomban, hogy kik is vannak jelen. Némelyeken azt látom, hogy mintha nem tudnák, hol vannak. Ez az elpártolás ideje. Nyilvánvalóvá fog válni, hogy ki az, aki csupán önmaga vigasztalásából, azért jár templomba, hogy jobban érezze magát (akiket az érzelmeik irányítanak...az exorcistától tudhatjuk, hogy érzelmeket tudnak generálni a démonok és nagy bajban van az, aki hagyja, hogy ezek eluralják...) és ki az, aki a mi Urunkat helyezi élete középpontjába és Őt akarja áldani, Rá akar figyelni, engesztelni akar, áldozatot hozni, együttműködni Vele.

Volt idő, még az anyaságom kezdetén, amikor iszonyatosan szenvedtem amiatt, hogy nem jut idő magamra, a kedvteléseimre. Akkor még nem értettem, amit egy Szent életében olvastam -talán Szent Faustina nővér volt, nem vagyok benne biztos, de ez most nem is lényeges- , hogy ő például vasárnaponként nem kézimunkázott, teljesen Istenre figyelt.
"Az Úr napját szenteld meg."
Ügye ismerős? Nem értettem, hogy kinek baj az, ha kikapcsolódom, hiszen a családom profitál majd belőle. Aztán ugyanebben az időben egy ismerősöm előállt azzal, hogy ő befejezte a sportolást, mert öncélú.
"Öncélú?" - kérdeztem.
Ezt sem értettem. Egyébként ez (volt) a másik hobbim, a futás. A versenyekre való regisztrációból befolyt összeget itt jótékonysági célokra fordítják, így gondoltam, jót teszek vele és Én megérdemlem, a kikapcsolódást, még akkor is, ha heti több órát, -a családom nélkül- monoton, értelmetlen, hosszútáv futással töltöttem. Kicsit túlléptem a célon. Egy ideig Isten hagyta, hogy menjek a saját fejem után. Még a gonosz el is hitette velem, hogy jó az amit teszek, evangelizálok futás közben, mert Jézusos polóban róttam a kilométereket. Volt egy 20 miles-os verseny (ez 32 km), amin indultam és totálisan csalódott voltam a végére, egyáltalán nem adott örömöt az a tény, hogy teljesítettem a távot. Korábban mindig eufóriával töltött el, ha célba értem. Akkor nem. Egyáltalán nem. Mindannyian úton vagyunk. Nem mondom, hogy az én utam az egyetlen jó. Egyáltalán nem!
Nem is tudom, hogy jó- e.

Velem ez történt, így mutatta meg Isten, hogy a saját élvezeteimet hajkurászom és Ő ebben egyáltalán nincs benne, ahogy azt gondoltam. Ezalatt a férjem egyedül volt 2 majd 3 gyerekkel. Támogatta a hóbortjaimat de volt, hogy megjegyezte, hogy kicsit túlkapásom van. Nem azt mondom, hogy nem szabad kikapcsolódni egy anyának, dehogyis! Csak nem mindegy, hogy mi célból tesszük ezt. Én távol akartam lenni a családomtól és élvezni azt, egyedül, ami jól esik. Egy idő után üressé vált az egész. Eszembe jutott az a bibliai rész, ami arról szól, hogy az emberek az élvezeteiket hajszolják és nem keresik már Istent.
....

Ilyen voltam én is. Milyen érdekes, hogy amikor azt hisszük, hogy megtértünk, hogy most már majdnem mindent jól csinálunk, hogy átadtuk örömmel az életünket, akkor is vannak még vadhajtásaink, amiket Isten lemetszeget óvatosan, ha hagyjuk és belátjuk, hogy kárunkra vannak. Engem iszonyatosan önzővé és kevéllyé tett akkoriban például, hogy sportolok és, hogy lefutottam pár félmaratont és egy maratont. Igazából teljesen átlagos idő alatt, amit már nem reklámoztam senkinek. Azt gondoltam, hogy szuper anyuka vagyok, mert nekem mindenre van időm, jobb vagyok, mint mások. Volt egy ilyen köröm azzal is, amikor tanfolyamokra jártam és azzal is, amikor helyi, kézzel készített dolgokat árusító piacon értékesítettem a kézimunkáimat. Azóta sokkal szebb dolgokat tudok kötni, Istennek hála, mert én még annyira sem bíztam eleinte magamban, hogy elhiggyem, megtanulok valaha kötni. Ahogy észrevettem az ördög szereti, ha a két véglet között csapongunk. Ha totálisan önbizalomhiányosok vagyunk, illete ha büszkék, kevélyek. Ő nem akarja, hogy normálisan lássuk magunkat, hogy normálisak legyünk. Amikor tisztában vagyunk az értékeinkkel, de a hibáinkkal is. Amikor nem ostorozzuk magunkat a hibáink miatt, hanem próbálunk jobbá válni. Amikor minden tehetségünk, értékünk miatt Istennek adunk hálát, hiszen Tőle kaptuk azokat és Őt akarjuk szolgálni velük.

Meg akarom találni azt a pontot, amikor már öröm az önátadás, mások szolgálata, amikor már el tudok feledkezni önmagamról. Furcsa szerzet vagyok, mert szeretek takarítani, minél koszosabb valami -ami ritka, hogy itthon találok olyat-, annál jobban. Viszont a gyerekekkel játszani nem nagyon tudok. Olvasni nekik, együtt tanulni, beszélgetni velük azt szeretek, de hogy a saját kis pihenő időmet felájánljam és játszak velük, azt már nem! Szóval van hova fejlődni!
Azt vettem észre, hogy egyre kevesebb örömöt ad a kézimunkázás, az olvasás és a sportolás. Persze találhatnék olyan keresztényeket könnyen, akik által önigazulást tudnék adni ezekre is, hogy a gyerekeimnek lesz jobb, ha kipihent vagyok, ha van én-időm. De már annyira nem ad örömöt, mint régen. Nem vagyok depressziós, nem azért. Talán közelebb kerültem ahhoz, amivé Isten tenni akar. Mindig kérem Tőle, hogy adjon még feladatokat, mert szeretnék visszaadni Neki. Olyan sokat köszönhetek Neki! Szeretném, hogy az életem önátadás legyen és ne a hóbortjaimról, élvezeteimről szóljon. Nem akarok a világhoz és a világias keresztényekhez hasonulni! Ma már az imádság és a spirituális olvasás, elmélkedés sokkal többet ad, mint a hobbijaim, mert érzem, hogy ezekkel az Úrat szolgálhatom. A hobbijaim csak rólam szólnak, önzővé tesznek és kevéllyé. Ezért sem olyanok a példaképeim, akik hasonlóan hozzám, az üdvösség felé botorkálnak, hanem olyanok, akik már elérték az égi hazát. A Szentek. Iszonyatos nagy vágy született bennem az utóbbi időben, hogy tanuljak tőlük. Már nem akarom hozzám hasonló keresztények életét annyira követni, mert tanulni jobban tudok a Szentektől!
Egy ideig jót tesz a kikapcsolódás, nem mondom, hogy nem, de fontos az egyensúly az életállapotbeli feladataink javára.

http://www.keresztenyfilmek.hu/keresztes-szent-janos-a-lelek-sotet-ejszakaja-84