2018. 09. 02. vasárnap: Egy törvénynek engedelmeskednek, és egyazon parancsot hordozzák magukban: az életet


Részlet Wass Albert, Kunyhó a Komárnyikon
című könyvéből. (93- 96. oldal)


Megállt egy hóvirág előtt. Lehajolt, nézte. Mitől ilyen a hóvirág? Mitől ilyen fehér? Mitől zöld a zöldje? Mitől búvik elő a föld alól? Ezt is a Jóisten csinálja? Valaki kell csinálja mindezt, az biztos. Mert magától miképpen nőhetne ki virág a földből? Miképpen lenne madár? És ki tanítaná meg a madarakat annyi szép hangra? És ki festené meg a tollúkat annyi mindenféle szép színre, a madarak tollat és a virágok szirmát és a fákat és a napsugarakat és mindent, ha nem a Jóisten? A Jóisten, aki fent lakik a kék ég mögött valahol, és folytonosan ügyel, hogy baj ne történjék a jó emberekkel. Bilibók elvihesse az írást, és a kakasok megérezzék a tavaszt, és a virágok kinyíljanak, és a madarak elkezdjenek énekelni, és langyos jó illatok járjanak a széllel... Borzasztó sok dolga lehet a Jóistennek, és mégis hogy tud ügyelni mindenre! Ki is lenne képes erre más, ha nem a Jóisten?
És ahogy ott állt a hóvirág előtt, egyszerre úgy érezte, hogy fölfedezett egy csodálatos nagy titkot. Forróság lepte el tőle. Mintha egy láthatatlan kapu nyílt volna meg valahol, és ő ezen a kapun át belátna a titkok titkába, oda, ahol mindennek a miértje lakik, valahol fönt az egek kékségei mögött.
- Isten... - mondotta ki halkan a titokzatos szót, melyet annyi időn keresztül használt, anélkül, hogy értelmét tudta volna; és íme most egyszerre belevilágított valami ebbe a szóba, és egyszerre hatalmasan nagy és fényes lett ez a szó, tele erővel és fényességgel, nappal és csillagokkal, fákkal és virágokkal, és madarakkal, és derék, jó Bilibókokkal, akik nagy tarisznyákban hordozzák jámborul egyik embertől a másikig a szavakat, amiket egymásnak üzennek az emberek, akik egyedül maradtak.
-Isten... - mondotta halkan, és fölnézett a feje fölé a kék és magas égboltra, és valami nagyon szépet érzett. Nevetni kezdett halk, duruzsoló, boldog nevetéssel, és kezével vidáman fölintegetett a messzi kékségbe, mint aki ismerőst köszönt, kedveset, bizalmasat, olyant, akit hosszú időn át keresett, és végre meglátja maga előtt.
Dúdolva ment tovább. Soha még olyan könnyűnek nem érezte magát, szinte lebegett a tavaszi napfényben. A patak fölött egy sárga pillangó szállt át, olyan könnyedén, mintha ő is megtudott volna valamit a titokból.
A Kétág zúgójánál szembekerült a házzal. Megállt. Nézte, ismerkedett vele. Abbahagyta a dúdolást. Valahogy idegenül állt ott a ház a patak és az erdő között. Kerítése volt, kapuja, és ez olyanná tette, mintha egy falu szélén állt volna. Szinte kereste szemével a fák között a falut, amelyikhez a ház tartozik. Mert nem az erdőkhöz tartozott. Az erdőkhöz nem volt semmi köze. Idegen volt.
Lassan közelítette meg. Szinte félt a háztól. Mindaz, ami emlékeiben a faluval kapcsolatban élt, egyszerre ott volt körülötte, mint megannyi kísértet. A gonosz szavak. Irigykedések. Áskálódások. Hangoskodás, veszekedés. Korcsma. Valósággal megborzongatták ezek az emlékek. Talán ha nem sütött volna olyan szép melegen a nap, ha nem lett volna tavasz, vidám, könnyű levegő, messze elkerülte volna azt a házat. Bevette volna magát az erdők közé előle, mint a vad, és úgy húzódott volna a sűrűség védelme alatt, vissza a Komárnyik felé.
De biztató, derűs, tavaszi délután volt. A kapu előtt ugyan még egy pillanatra megállt, valami tétovázás fogta el, de aztán benyitott.
A halk csikordulásra vakkantani kezdett egy kutya, valahol a pajta sarkánál. De nem szaladt elő, csak egy lánc csörgése hallatszott, és ez is olyan falura emlékeztető volt. Az ajtóban megjelent egy asszony. Szigorú, szikár, csontos asszony. Fekete fejkendője alól összehúzott szemekkel nézett az érkezőre.
- Adjon Isten minden jót! - Adjon Isten! Aztán álltak szemben egymással. Akár két ellenség, úgy. A pajta felől bámészan jött elő néhány gyerek.
- Jöttem, hogy megismerjem magukat - mondotta őszintén és barátságosan -, és megköszönjem a mézet, amit küldtek volt a télen. A másik asszony mozdulatlanul állt az ajtóban. - Gyereket vársz? Megrezzent. Nem a szavaktól, a hangtól, amely a szavakat kimondta. Elpirult. - Látszik? - Látszik. Nehéz sorod lesz. Mindenkinek nehéz sora van, aki nem erkölcsös és nem okos. Szúrtak a szavai. Fölvetette a fejét, és bátran szembenézett a szigorú asszonnyal. - Nem hiszem el neked, hogy nehéz sorom lenne. Törvény az, hogy ha szeretünk valakit, gyerekünk legyen. Neked is vannak gyerekeid.
Most már tegezte. Már nem érzett semmi tiszteletet az idegen asszony iránt. Már csak egy asszony volt, egy a sok közül, akik a falvakat lakják.
- Ne hasonlítsd magadat hozzám - mondta a másik, és a hangjában bosszús rendreutasítás volt -, engem pap adott össze a hites urammal!
- Ha szereted, akkor mindegy. Ha pedig nem szereted, akkor a pap nem segíthet azon. - Piha - mondta haragtól eltorzult arccal a szigorú asszony, és kiköpött maga elé -, piha. Ekkor jött elő Ferenc a méhszínből. Ormótlan nagy bőrkesztyű volt a kezén, és a fején valami furcsa hálóból készült sisak.

- Adjon Isten, menyecske! Te vagy az, aki egyedül élsz ott fönt a hegyen? A teremtésit neki, bátorság kell hozzá. Hadd nézzelek meg!
A fekete kendős asszony ott az ajtóban morgott valamit, és befordult a házba. Egyszerre elpárolgott minden kellemetlen érzés. Az ember, ott a hálós sisak alatt, jó ember volt. Csupa jóindulat és békesség sugárzott felőle.
- Adjon Isten, Ferenc bácsi! Miféle furcsa holmi az a fején? Már nevetett is. - A méhekkel dolgozom - magyarázta Ferenc -, ahhoz kell az ilyesmi. - Méhekkel? Megnézhetném a méheket? Sohasem láttam még. - Meg hát. Gyere! Hátramentek a méhszínhez. Ferenc megmutatta a lépeket, a kaptárak beosztását, elmagyarázta a méhek életét, szorgalmukat, engedelmességüket, törvényeiket.
- Mint az emberek - csodálkozott az asszony -, éppen, mint az emberek! Mint a faluban élő emberek.
- Nem - csóválta meg Ferenc a fejét -, az emberek önzők, ezek pedig nem önzők. Az emberek irigyek, ezek nem irigyek. Az emberek egymás ellen áskálódnak, ezek pedig segítik egymást a munkában. Ilyenek kellene legyenek az emberek, ha mind igaz keresztények volnának. De hol vannak attól!
- Mégis olyanok, mint az emberek, Ferenc bácsi. Dolgoznak, dolgoznak, amíg belepusztulnak. Miért? - Hogy gyűjtsenek. - Másnak? - Utódaiknak. - De azok is újra csak gyűjtenek, sokkal többet, mint amennyire szükségük van, mind csak gyűjtenek, gyűjtenek, s már nem is tudják, hogy miért. Mint az emberek éppen.
- Életük értelme a munka. Azért élnek. - S nem szomorú ez, Ferenc bácsi? Én ha valamit dolgozom, azért csinálom, hogy éljek. De ezek azért élnek, hogy örökösen dolgozhassanak valamit, aminek már nincsen is értelme. És a végén nem is élnek, csak dolgoznak és dolgoznak. Amíg meghalnak, addig. Mint az emberek, akik a falvakban élnek, meg a városokban, és egész életükben csak dolgoznak, hordják össze maguk köré a sok mindent, és nincs is idejük ahhoz, hogy örvendeni tudjanak az életnek. Nagyon szomorú lehet úgy élni, Ferenc bácsi!
Ferenc sóhajtott, és nem szólt többet a ménekről. - Gyere - mondotta -, menjünk be. Lassan a ház elé mentek. Ott az asszony megállt. - Hát Isten áldja meg, Ferenc bácsi! És köszönöm a mézet, amit küldött volt a télen. - Gyere be! Hova sietsz? - Megyek haza. - Már ne menj el így! Ülj le egy percre! Megrázta a fejét. - Nem megyek be, Ferenc bácsi. Azok a méhek nem szúrtak meg. De itt megszúrnak. Isten megáldja!
És ment a kapu felé. Ferenc szomorúan állt a ház előtt, és nem szólt többet. Lehajtotta a fejét és gondolkozott. Aztán odakiáltott az egyik fiának. Akkor az asszony már kívül volt a kapun.
De alig haladt egy jó kőhajításnyira a víz mentén lefele, valaki lihegve szaladt utána. Csodálkozva fordult hátra. Az egyik gyerek volt, olyan tízéves forma fiúcska. Valami nyírfakéregbe csomagolt holmit hozott.
- Édesapám küldi - lihegte a fiú -, egy kis méz. Zavartan vette át a gyerektől a mézet. - Várj csak - mondta hirtelen, mikor az már indulni akart vissza -, szeretitek a halat? - Mink aztán igen - válaszolta a gyerek. Lenézett a patakra. A gyermek elértette a nézést. - Most nem lehet fogni, amíg fent tart a hó. Hólében nem jön a horogra. Elmosolyodott, de nem szólt semmit. Leült, levetette a bocskorát, inge ujját feltűrte. A gyerek nézte csodálkozva.
Lassan belegázolt a vízbe. Nézegette a köveket, a forgókat, aztán egyszerre csak belenyúlt a vízbe, és kidobott egy ficánkoló halat. Még egyet. Újra egyet. A gyerek kurjantozva szedte őket össze odakint a parton.
- Elég lesz? - kérdezte egy idő múlva. A gyerek levetette az ingét, abba gyűjtötte össze a halakat. - Birtalan bácsitól tanulta? 
- Tőle.

Kijött a partra, fölhúzta a bocskorokat. A gyerek ott állt mellette, kezében az összecsomózott ing, még ficánkoltak benne a halak.
- Maga tetszik nekem - mondotta a gyerek komolyan -, pedig Édesanyám azt beszélte, hogy maga rosszféle. De Édesanyám nagyon szigorú, és én nem hiszem el azt, amit magáról mondott.
- Mért nem hiszed el? - nézett rá mosolyogva. - Mert Édesanyám azt mondotta, hogy maga rosszféle, és gyereke lesz egy idegen embertől. Ez ugye nem igaz?
Lassan felállt a földről. Megsimogatta a fiú szöszke fejét. - Édesanyád nem tudja, mit beszél. Hanem most eridj, vidd a halakat! És ha még kell, szívesen fogok neked máskor is.
Lassan ment fölfele a hegyen. Valami furcsa fáradtság lepte meg. A tavasz álmosító, nehéz szagaitól jött-e hirtelen, benne volt a levegőben ez a fáradtság? Vagy az a kerítéses ház okozta és az asszony szavai? Vagy valami más? Soha még ilyen különös, nehéz fáradtságot nem érzett. Valami húzta le a földhöz. Jó lett volna leülni a mohára, és mindent kipihenni, a levegőt, a szavakat, az embereket és ezt a nehéz fáradtságot. De a moha vizesen szortyogott a lépés alatt, az erdő nyirkos volt, és nem mert leülni.
Az őz újra ott állt, azon a kis nyiladékon, ahol délelőtt. Ránézett, aztán lehajtotta a fejét, és lassú, fáradt, nehézkes léptekkel bement a sűrűbe. Hirtelen megállt. Az őz is érzi? Ugyanezt a furcsa fáradtságot? Az őz is?
Utánanézett, ahogy a cserjés között tovahaladt. Szürke, nagy hasa szinte húzta le a földre. Hát ezért jár úgy az őz? Ezért olyan fáradt? Vajon ő is azért? Megtapogatta magát és érezte, hogy milyen erősen domború már, és egyszerre megérezte, hogy innen ered a fáradtság, ebből a nehéz, nagy domborúságból. Valakit cipelek magamban -gondolta, és ez különös érzés volt. Vajon még meddig? És vajon hogyan lesz az?
Juhot látott már elleni nemegyszer, kecskét is, és emlékezett úgy körülbelül, hogy miképpen történik ez. Bár különösebben sohasem figyelt oda. Nem érdekelte, mert hiszen természetes dolog volt, hogy a juhok testéből bárányok jönnek elő és a kecskék testéből kis tarka gidók.
Vajon mekkora lesz, amikor a világra jön? És tudja-e már, hogy bennem van? És... és vajon milyen az... amikor kijön? Fáj nagyon? A juhoknak csak a szemük csillogott olyankor, de a kecskék nyögtek is és... és véresek voltak.
Kavarogtak benne a kérdések, amíg így lassan fölfele cipelte magát. Az őzre gondolt, amelyik ott lakik a nagy hasával a sűrűben, és a többi állatokra, a juhokra, kecskékre, nyulakra, vaddisznókra, akik mind ilyen nagy hassal járják a tavaszt. A mókusokra. Aztán a madarakra, akik lázasan építgetik már a fészkeket, hogy fiókákat hozzanak a világra benne. Nyírfák mellett haladt el, és megérezte orrában az édeskés rügyszagot, ami felőlük jött, és arra gondolt, hogy a fák is rügyeket bontanak, új ágakat növelnek, a gyökerek sarjakat bocsájtanak útra, a melegedő televényben magvak csíráznak. És egyszerre megértette, hogy ez a rendje a világnak. Ez a tavasz törvénye: életet bontani, továbbadni az életet, világra hozni valakit.
Komoly, szép érzés volt ez. Érezte, hogy valamennyien egyek, szövetségesek, közös a céljuk: az erdő, az állatok, a madarak és ő maga. Egy törvénynek engedelmeskednek, és egyazon parancsot hordozzák magukban: az életet. Lassan ment. Keze megsimogatta a fák törzsét, mint ahogy testvéreket simogat az ember, és valami megelégedett, komoly nyugalom töltötte meg, mert érezte, hogy akárhogyan is lesz majd az a titokzatos ismeretlen perc: fent a kék ég magasában valaki ügyel arra, hogy akik a törvényt szolgálják, azoknak bajuk ne essék.
Teltek a napok. A gyep hihetetlen gyorsan kizöldült, meglombosodtak a cserjék, és a bükkök is bontogatták már rügyeiket. Vadméhek döngtek, és rovarok zümmögtek a levegőben, langyos szellők lengették a nyírfák halványzöld selyemruháját, és puha estéken párosával kószáltak a baglyok.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

2018. 11. 25., vasárnap: Lelki küzdelem fokozatai, Chad Ripperger atya nyomán

2020. december 25.., péntek: Chad Ripperger atyától a házasságról. Különösen feministáknak nevelt lányoknak, feleségeknek ajánlom szeretettel.

2020. november 2., hétfő: Egyre nagyobb házak, egyre kisebb családok