2019. 02. 06., szerda: A szellemi büszkeség
Mindannyiunkat megkísért a szellemi-, intellektuális büszkeség az eredendő bűn miatt, kit jobban, kit kevésbé.
Az alázat egyik fogalma, hogy életünket az Igazság alapján vezetjük. A büszkeség ennek pont az ellentetje: a hajlandóság hiánya arra nézve, hogy az életet az Igazsághoz mérten élje valaki.
A szellemileg büszke, gőgös ember azt tartja igaznak önmagával kapcsolatban, amit ő annak vél, nem a realitást és azt sem, amit mások gondolnak róla.
Úgy ítéli meg magát, mintha jobb lenne másoknál, szellemileg lenéz másokat, önmagát mások felé helyezi.
Úgy ítéli meg magát, mintha jobb lenne másoknál, szellemileg lenéz másokat, önmagát mások felé helyezi.
Ma nagyon sokan felsőoktatásban vesznek részt, annak ellenére, hogy a képességeik alapján nem lenne ott a helyük. Ez növeli az intellektuális büszkeséget, hiszen úgy vélik, többek másoknál, nem figyelembevéve azt, hogy el lehet végezni egy egyetemet meghosszabbított idő alatt, és rossz eredményekkel is.
Túlbecsüli magát az, aki másoknál intellektuálisabbnak gondolja önmagát és ebben leli a kielégülést, az örömöt, hogy a realitástól eltérően vélekedik. Az okos ember tudja, hogy minél többet tanul, annál kevesebbet tud.
Az alázatosság segít a realitáshoz igazodva megítélni valamit, úgy ahogy az ténylegesen van.
Protestánsok is úgy gondolják magukról, hogy ők tudják az igazságot és más nem, ez a szellemi büszeség jele.
A tradícionalistáknál is megfigyelhető a szellemi büszkeség, hiszen ők azt gondolják magukról, hogy sokkal jobban ismerik a hagyományt, a liturgiát, az egyháztörténelmet, mindent, közben pedig közel sem tudnak mindent. Emiatt lenézik és mélységesen megvetik azokat, akik nem ismerik a fent említetteket vagy náluk kevésbé ismerik.
A szellemileg gőgös ember minden gondolatát megosztja, mert úgy érzi, hogy ő fontos, hogy ő másokat vezethet, mert sokkal okosabb náluk. Ez egy élvezetet ad neki, örömforrást, a saját véleménye alapján ítéli meg magát, nem a valóság alapján.
Erős érzelmi reakciót (harag, ellenszenv, megbocsátásra való képtelenség) vált ki náluk a kritika megfogalmazása. Nem tudják elviselni, ha valaki nem ért velük egyet.
Képtelenek a segítségnyújtásra, karitatív dolgokra, az adakozásra.
Elképzelik, hogy egy erénynek a birtokában vannak, aztán amikor tenniük is kellene valamit -mondjuk szolgálniuk-, akkor képtelenek rá. Ez is mutatja azt, hogy nem egyezik a valóság azzal, amit gondolnak önmagukról.
A második Vatikáni Zsinaton is az volt a gond, hogy a püspökök saját véleményeiket magasztalták föl (találták helyesnek), amit nem az Igazsághoz mértek.
Az lehet a szellemi büszkeség ellen a megoldás, ha megfontoljuk mások kritikáit es próbálunk alázatosak lenni, tudatosítani, hogy Isten az, aki mindenkinél, mindent jobban tud és nem mi magunk. Ha az a kísértés érne, hogy a kiválóságainkban gyönyörködünk (amik közel sem annyira kiválóságok, mint ahogy azokat gondoljuk), akkor próbáljuk azt közjóra használni és nem kérkedni vele, másokat lenézni, mert ők meg másban kiválóbbak nálunk, amire meg mi nem vagyunk képesek. Nagyon veszélyes dolog, ha az elképzelt, nem létező erényeinkre vagyunk büszkék.
...úgy tudjuk megvizsgálni, hogy egy erénynek valójában a birtokában vagyunk- e, hogy megfigyeljük azokra tett reakcióinkat. Ha ahhoz nem társul önimádat es kevélység sem, akkor valódi, nem képzelt erények, amiket Istentől kaptunk...
