2019. 04. 22., hétfő: Változások az ötödik gyermekünk születését követve- Isten maga elég

Hihetetlen, de bizony minden gyermek születésével tanít minket az Úr valamire.
Ezért is érthetetlen a világnak ma, hogy mitől "önmegvalósít" egy anya, hiszen ő csak pelenkákat cserél (látszólag...). Ez nem így van. Az élet furcsa fintora, hogy önmagunkról akkor tanulhatunk a legtöbbet, amikor mélyvízbe kerülünk, amikor szembesülünk a korlátainkkal, amikor van kihívás, és amikor nem rólunk szól csupán az élet.

Mindig is voltak problémáim az anyaságom során azzal, hogy görcsösen ragaszkodtam az én- időhöz. Jelentem: úgy tűnik a beteg gyógyult. Amit most le fogok írni, az nem lesz érthető azok számára, akik az anyaságom első 4- 5 évei alatti énemre hasonlítanak. Akkor még én sem értettem, és most is minden bizonnyal sok dolgot nem jól látok. Nem mondom azt sem, hogy ez az út, és mindenki aki máshogy éli meg ezt a kihívásokkal teli, mégis csodás hivatást, az valamit rosszul csinál, de nekem mindenképpen megnyugvást és békét hozott az, hogy a görcsös ellenállásomtól szabadulva Isten fel tudott emelni és örömtelivé tudta tenni a családom szolgálatát. Segített abban is, hogy szinte feloldódjon az önmagamról való lemondás és békét adjon a másokért hozott áldozat. 

Már nem okoz örömöt az a fajta időtöltés, amiben csak magam vagyok. Már nem keresem örökösen azt az időt, amit a kedvteléseimmel tölthetek, mert maga a szolgálat ad feltöltődést. Ha nem jut idő másra, mint a munka, elfogadom és nem bánt. Régebben ez nem így volt, de már nem vagyok a rabja a kedvteléseimnek. Ha nincs feladatom, ha kényelmes az életem, az viszont nagyon ellustít ideig- óráig, és azt nehezen viselem, rossz érzésekkel tölt el. Inkább az hoz békét, ha van tennivaló. Mennyire őrültnek tünhetek sokak szemében. :-) Ma szinte mindenki menekül a felelősségvállalás és a munka elől és lassan már az egész élet egy folyamatos szórakozás.

Az ötödik gyermekünk születése előtti napokban már éreztem (=tudtam), hogy mennyire hiábavaló minden ahhoz képest, amivel egy újszülött gondozása jár. Egyszerűen megundorodtam bizonyos időtöltésektől, mert fallal vettek körül, mert amíg azokkal foglalatoskodtam, addig nem érdekeltek a gyerekeim, addig mondjuk a férjem végezte helyettem a feladatokat vagy addig annyira hidegen hagyott minden, hogy csak önmagam körül forogtam. Ez nem múlt el teljesen, de mindenképpen sokkal közelebbinek érzékelem ezt a jelenlegi állapotot ahhoz, ami Isten terve valószínűleg az életemmel. 

 

Isten felemeli azokat, akik szolgálni akarják Őt és az embertársaikat. Ha lemondunk a szenvedélyeinkről, ahogy a tékozló fiú is tette, akkor visszajutunk az Atyához és Ő olyan szeretettel szeret minket örök időktől fogva, hogy utána fogunk vágyakozni, követni akarjuk Őt és így válunk Jézushoz hasonlóvá, életünk értelme mások szolgálata lesz és nem fog örömöt okozni hosszútávon az öncélú cselekedet. Tudom, hogy hangos a világ attól, hogy mindenki szórakozik, kikapcsolódik, nyaral, telel, utazik, élményeket gyűjt, élvezeteket hajszol, de az igazi örömöt nem dolgok adják, nem a magány adja (az is fontos, de mértékkel), hanem a közösen megélt pillanatok.

Tévesen azt hisszük, hogy attól válunk boldogabbá, ha mindig azt csináljuk, amit szeretnénk. Pedig ez nem igaz. Pont attól lehet kiégni.
Amikor kér tőlünk valamit Isten, azt azért teszi, mert valami sokkal jobbat, magasztosabbat szeretne adni helyette. Kis gyermekes anyaként senki sem szabadulhat attól, hogy oda kell adjuk magunkat, az időnket a családunknak. Egy ideig nagyon bosszantott ez, hogy nincs időm magamra, de a kegyelemnek hála, mára már nincs ezzel gondom. Ez évek alatt alakult így és nem az én erőfeszítéseim miatt vált tartóssá. Nem tudjuk önmagunkat megváltoztatni, csak a kegyelem képes tartósan átformálni.
Igaz, hogy Isten valami sokkal, de sokkal jobbat ad. Például elmúltak az állandósulni látszó idegeskedéseim, mert már nem azon gondolkodok folyton, hogy mikor lehetek végre egyedül. A gyerekeimnek most én jelentem a világot, ahogyan én most viselkedem velük, az alakítja ki azt, hogy a későbbiekben, nyitottak és magabiztosak vagy zárkózottak és félénkek lesznek- e. Ha nem nyújtok segítséget most, akkor később azt fogják gondolni, hogy a világ is ilyen, ahol kár megszólalni, úgysem válaszol senki. 

Nincs szülségem én- időre vagy legalábbis nagyon kevésre, az eddigiekhez képest. Tulajdonképpen alig ismerek magamra, mert mindig is lázadó típus voltam és ragaszkodtam bizonyos dolgokhoz, legfőképpen a szabadsághoz. Pont ezt kérte tőlem Isten, hogy ne magam rendelkezzem az időmmel, ami megadatott. Hosszútávon nem hoztak megnyugvást az én- idők nálam, egyre és egyre többre volt szükségem belőlük, ami öt gyereknél, segítség nélkül -vagy minimális segítség mellett- megoldhatatlan. Olyan lehet ez, mint a drog. Nem elég belőle a korábbi mennyiség. Nem is áll tőle távol, hiszen bizonyos kedvtelések dopamint termelnek (szociális háló lájkvadászata, sportok, stb.). A cél pedig az, hogy ne töltsünk időt a gyerekeinkkel. Hiába nem visszük őket bölcsődébe, ha otthon vagyunk ugyan, de az okostelefonba bújva. A gyerek így ugyanúgy a perifériára szorul és nem kap figyelmet. (A túlzott figyelem sem jó -3éves kor felett-!)

Talán ez az Út, talán nem. Nekem mindenképpen kiegyensúlyozottságot ad. Akkor vagyok ingerült, ha az én- időm alatt valaki megzavar. Akkor vagyok nyugodt, ha belefeledkezem a szolgálatomba, ha odaajándékozhatom magam a családomnak.

Úgy látom, akkor könnyebb bűnöket elkövetni, ha van időnk. Ha van időnk másokkal fecsegni, ha túl sok időnk van gondolkodni, másokat megítélni, ha túl sok időnk van a lelkünk helyett a testünkkel törődni, ha túl sok időnk van önmagunkra, mások szükségét pedig észre sem vesszük.

Aviai Szent Teréz ír a tökéletes lelkekről, akiket riaszt a kényelem, a semmittevés. Végülis, a szellemi restség is halálos bűn.

Mások vagyunk, más az üdvösségtervünk is. Más és más az út mindannyiunknál Krisztus megváltó kegyelmétől a szívünkig. Ne lepődjünk meg, ha a világgal totálisan szembemenő elképzeléseink, motivációink vannak az életről. Ha nekünk nem egy hosszú -, wellnesz hétvégét jelent a Húsvét, hanem Krisztus kereszthaláláról, önfeláldozásáról való megemlékezést, egészen a feltámadás örömhíréig. Miközben a világ önmagát ünnepli, ártatlan életeket kioltva, emlékezzünk meg róluk és imádkozzunk értük, nehogy annyian kárhozzanak el, mint az égen a hópelyhek.

Lehetséges, hogy jön majd nap, amikor mártírhalálra hív Isten, hogy a hitért eltávozottak vérével öntözni lehessen az Istenhez közeledő lelkeket. Semmiség ahhoz képest, amiről ma le kell mondjunk. Csak egy apró lelki edzés. Semmi több. Hogyan fogunk az életünkről lemondani, ha most sem tudunk elszakadni földi dolgoktól?
Akik mártírhalált haltak, örömmel tették, mert tudták, hogy hová tartanak. Mi pedig kínkeservesen, fogcsikorgatva sem tudunk egy kis én- időt feladni, ahhoz hogy elvégezzük a feladatainkat, amire Isten elhívott.
Ez vagyok én is, ma is, de remélhetőleg Krisztus formál. Nincs más reménységem.