2019. 12. 21., szombat: Olyan ember volt
Aztán rájött, hogy sokan örülnek sopánkodásának. Örülnek félelmeinek, sérelmeinek, veszteségeinek. Még rá is erősítenek ezekre. Ezekkel az emberekkel társalogva, még mélyebbre zuhant.
A "normális" emberek nem mondták el, hogy mi a bajuk vele, csak faképnél hagyták egy idő után. Nem értette, miért történik mindez. Görcsösen barátokat akart, mert ma ez a trendi. Kapcsolatok, melyek eltávolítanak Istentől. Barátságok, ahol a másik bálvány és az Úr helyén trónol. Ma mindenki kapcsolatokat épít. Mert ha van kapcsolatod, akkor tudsz hatni másokra, akkor tudsz érvényesülni a világban. Viszont a mennybejutást bizonyos -kapcsolat függőségre hajlamos- embereknél nem segíti elő a hangos és folyamatos szociális élet.
Amikor valamit nem kapunk meg, az azért történik, mert nem válna a javunkra, nem segítené elő az üdvösségünket.
Nem kapott választ.
Évek kellettek, mire rájött, hogy lesüt róla, hogy csak használná az embertársait. Használná pótlékként, hangulatjavításra, információszerzésre, stb.
De erre sokan nem vevők. Nem is nyílnak meg egy ilyen ember előtt.
Lassan a kapcsolat beszűkül. Már csak az egyik fél beszél, miközben a másik semmit sem mond magáról.
Az előző poszt a 7 évvel ez előtti állapotomat írja le. Változtam, de nem önerőből. Jézus meggyógyított. Ez lehetséges.
De ma sem vagyok az az önzetlen, kedves, elfogadó, önmegtagadásra képes nő, akinek Ő látni szeretne. Ma is lázadok. Haladok, de lassan. Már nem az vagyok, aki voltam. Egy halvány utánzata, próbálkozása vagyok annak, amilyennek az Atya látni szeretne. De tudom, hogy így is elégedett, mert a szándékom megvan a gyógyulásra, csak Nélküle nem megy. Nélküle önző vagyok, morgó, morcos elégedetlenkedő.
De van, hogy elönt a boldogság, mert mindezekkel együtt is megérte és megéri ma is menni az úton, a keskenyen.
