2020. január 31. péntek: Az igazság
Nincs állandó segítségem. Nincsennek barátaim. Tartok az emberektôl, minden egyes (a negyediktôl) várandósságom alatt, hogy amikor majd meglátják az állapotomat, miket mondanak. Fáradt vagyok attól es szomorú, hogy el kell örökösen magyarázzam azt, hogy amilyen nehézséggel jár a sok gyerek nevelése, annál sokkal de sokkal rosszabb lenne halálos bûnben élni. Néha irigylem azokat, akik nem látják a bûneiket, akik sötétségben járnak.
Biztosan könnyebb lenne ez, ha az ércelôdések, beszólások helyett valamiféle segítséget kapnánk a környezetünktôl. Gondolok itt például arra, hogy egy fél óra kikapcsolódás hetente, gyerekfelügyelet, ilyesmik. Nagyon magunkra vagyunk hagyva, mi, nagycsaládosok, miközben megannyi agglegény nagybácsi és szingli nagynéni vígan éldegél a nagy magányában, fittyet hányva sok gyerekes rokonaira. De beszélhetnénk a nagyszülôkrôl is. Na ôket is csak vészhelyzetben lehet elérni (vagy akkor sem). Úgy ahogy van az egész világ szánalmon és meg nem értettségen kívül semmit sem tud nyújtani "segítségként". Nem anyagiakról beszélek.
A férjeink túlterheltek. Napi 10- 12 óra munka után beesnek az ajtón, elvégzik a fizikai szükségleteiket, esznek, isznak, aztán lehuppannak a számítógép elé. Utálom ezt a kort, mert mindenki vagy a telefonjába burkolózva létezik, vagy a számítógépébe. A férjem, miután kikapcsolta a számítógépet, rátapad a telefonjára. Annyit mobilozik, hogy a lányom minden rajzán telefonnal a kezében örökíti meg. Ha nem a telefon vagy a számítógép, akkor a Netflix megy. Gépek nélkül mintha félne ez a generáció.
Az idejét nem tudom annak, mikor volt egy beszélgetésem bárkivel, aki 100%- osan figyelt rám és meghallotta, amit mondok. Ha a férjemmel "beszélünk", ô általában a szavambavág és egy teljesen más témáról kezd el beszélni. Újabban rengeteget beszél, és nem zavarja, hogy nem beszélgetünk, hanem önmagát hallgatja. Mert én már belefáradtam. Legtöbbször csak hallgatom.
Úgy érzem elvesztettem az életem és egy tökéletes cseléd vagyok. Már csak azt kell megtanuljam, hogy önmagamról megfeledkezzek, igaz? Akkor majd hûdejó keresztény leszek? Aki elveszti életét megszerzi? Mi van, ha én lelkileg haldoklom ebben a helyzetben?
Már tíz éve kakás pelenkákat szedek, takarítok, etetek, mosok, hallgatom a sírást és a -valljuk be, sokszor idióta- gyerekbeszédet. Be lettem oltva szeretet ellen -ahogy Ákos énekli? Nincs bajom az ilyesfajta feladatokkal. Ki csinálná meg helyettem? Mégis nem jó valami, mert legtöbbször nem dob fel, hogy szolgálhatok. Már nem vágyom arra, hogy mást csináljak, hogy visszamenjek a szakmámba dolgozni (akkor is meg kellene csináljam ugyanezeket a feladatokat is), de nem igazán érzem jól magam a bôrömben. Minél több gyerekünk van, én annál messzebb kerülök a világtól, mert nekem nincs idôm olyasmikre, amikre nekik gond nélkül van. Nincs közös témánk. Egyre jobban távolodom attól, ami nekik "normális" és "természetes".
Úgy érzem, két világ között lebegek. Talán sosem leszek az az önfeláldozó anya, akinek Isten megálmodott. Mit ér mindaz, amit teszek, ha nincs benne szeretet? Ha csupa zsörtölôdés. Ha azt várom, hogy hány év, mire a legkisebb is legalább tíz éves lesz. Folyton egyedül vagyok az öt gyerekkel. Most várom a hatodikat. Mindenkinek van fontosabb dolga, minthogy ránk gondoljon. Mártír vagyok? Lehet. Mi a megoldás? Nincs megoldás. Ez a keresztem, tehát bírni fogom. El kell döntsem, hogy zsörtölôdöm vagy normálisan teszem a dolgom. Mert senki nem fog a helyembe lépni. Még egy órára sem! Ez a nagy helyzet! Megváltozott a világ, de főleg az emberek benne.
Hahó, világ! Van valaki, aki hasonlôan érez?
Tudom, hogy a gonosz akarja, hogy gyûlöljem az életem. Végülis szeretek elvonultan élni. Biztosan meg is kell tanuljam ezt, ha Isten megengedte (akarja), hogy így alakuljon. A baj az, hogy sokszor másokhoz hasonlítom magam. Hogy másoknak miért van olyan könnyû keresztjük, miközben az enyém vaskos. Vagy mégsem? Miért csak azokat vesszük észre, akik nálunk jobb helyzetben vannak?
Egy munkahelyen sem fenékig tejfel az élet!
Síránkozom, síránkozom. Egyet már igazán megtanulhattam volna! Hogy a mai világba az kell, aki mosolyog, felvidít, kiegyensúlyozott és nem traktál másokat a problémáival.
Mégis, ha úgy érzed, önmagadra ismertél, jusson eszedbe -ha ilyen gondolataid vannak-, amit most mondok. Ez az élet nem játék, nem szórakozás. Nekünk, keresztényeknek nem az. Ez az élet, lehet út a mennybe, de a pokolba is! Ne vágyj arra, hogy szeressenek, hogy figyeljenek rád, hogy megértsenek. Errôl ír az alázatosság litániája. Egyedül Isten képes úgy szeretni, amit az ember keres. Ha Vele élünk, minden nehézségbôl kimászunk és békénk lesz. Tudom, hogy most ez egy nagy feladat nekem, amiben vagyok. Az egómat, a gôgömet kell leszámoljam. Úgy gondoltam különb életet érdemlek, de mégis milyen lenne az?
Isten azoknak ad nagy feladatokat, akiket naggyá akar tenni a mennyben. Dönthetek úgy, hogy én ebbôl nem kérek. De dönthetek úgy is, hogy kimondom "Jézus, nélküled semmit sem tehetek".
Alázat.
Mennyire nem értjük.
Pedig arra hív minket.
Mindig.
Csak ez a boldogság útja, mert amire Ő teremtett, azt megtalálva és megélve már itt boldogok lehetünk. De nem úgy, ahogy a világ gondolja.
Egy sokkal mélyebb, de rejtettebb boldogság ez. Nem végighahotázott, üres élet, hanem egy olyan élet, amely során maga az út okoz örömöt. Még akkor is, ha nehéz. És bár ma erről hallgatni kellene, az anyaság nehéz és küzdelmes, minden csodájával együtt.
Jézus nem mondta, hogy könnyű lesz, de azt olvassuk a Szentírásban, hogy minden képzeletünket felülmúlja az, hogy milyen lesz a mennyben.
Már itt, a földön is kapunk ízelítőt belőle.
Ha a pogányok tudnák, amit mi, keresztények, rohannának Krisztushoz.
Vajon tudok- e úgy élni, hogy meglássák bennem Őt ?
