2020. február 13., csütörtök: John Henry Newman, Vasárnapi beszédei (Adventtôl Nagyböjtig) részlet

Tiszta szívvel az szolgál, aki Istent szolgálja tevékenységének minden területén, és nem csak itt-ott, hanem itt is, ott is, és mindenütt. Ha nem is tökéletesen az engedelmesség minőségét illetően, de teljesen annak terjedelmét illetően, ha nem is maradéktalanul, de következetesen. Úgy, hogy a zsoltárossal együtt fordulhat Istenhez, mondván: „Tégy próbára Uram, és vizsgálj meg engem, és kutasd át 
szívem mélyét”. Azzal az alázatos bizalommal fordulhat Hozzá, hogy nincs olyan területe tevékenységének, amelyre a Mindenható Isten rámutathatna, mondván: „Itt nem vagy velem”. Nincs annak olyan része, amelyben nem helyezte volna Istent maga elé, amikor ne vágyott volna arra, hogy abban Neki kedve teljék, és hogy azt Ő kormányozza. Alighanem valami ilyesmire gondolhat Szent Jakab is, mikor azt mondja, hogy „aki ugyanis megtartja az egész törvényt, de egy ellen vét, valamennyiben vétkes lett”, mert az ilyen nem tiszta szívű, 
vagyis kétszínű. Továbbá, alighanem ilyesmire gondol a mi Üdvözítőnk is, mikor a képmutató szót használja. Képmutató az, aki azt állítja, hogy híven szolgálja Istent, miközben tevékenységének csak egyetlen területén, nem minden ízében. A „képmutató” szót mostanában olyan emberre vonatkoztatják, aki egy hitvallást pusztán eszközként használ arra, 
hogy evilági céljait elérje, vagy aki el akarja hitetni másokkal, hogy ő nem az, ami. A szó szentírási értelme nem egészen ez, mert inkább olyan emberre utal, aki (ha szabad így mondanunk) Istent akarja becsapni, akinek a szíve elárulná – ha őszinte lenne hozzá, – hogy nem hűségesen szolgálja Istent, de nem kérdezi meg a szívét, vagy nem hallgat rá. 
Játszadozik a lelkiismeretével, makacsul hiszi, hogy ő igenis vallásos, és (mintegy 
megerősítendő magát a saját, hamis meggyőződésében, és még más, nehezen elemezhető indítékokból) Isten előtt őszinteségét és ártatlanságát hangsúlyozza: Istenhez fellebbez, és 
magának az ártatlanság vélelmét igényli. 
Most pedig kíséreljük meg leírni a szívnek azt az állapotát, melyet az írás egyszerűnek és őszintének, vagy tisztának, vagy ártatlannak nevez, és amelyről az ember tudhatja, hogy birtokában van, és alázattal dicsekedhet is vele. Természetünknél fogva vagyunk azok, amik: mint tudjuk, bűnösök és romlottak. Csakhogy szeretünk azok lenni, amik vagyunk, és több okból is roppant kellemetlen megváltoznunk. Magunkat nem tudjuk megváltoztatni: ezt is jól 
tudjuk, vagy legalábbis nagyon kevés tapasztalat megtanít rá. Egyedül Isten változtathat rajtunk, egyedül Isten adhatja meg azokat a vágyakat, vonzalmakat, elveket, nézeteket és hajlamokat, amelyek változással járnak: ezt is tudjuk, mert mindvégig olyanokról beszélek, 
akiknek van vallásos érzéke. Mi hát az, aminek mi, akik hívőnek valljuk magunkat, híjával vagyunk? Ismétlem, ez: hajlandóság a változásra, hajlandóság annak elszenvedésére (ha szabad így mondanom), hogy a mindenható Isten megváltoztasson. Nem szívesen hagyjuk el régi önmagunkat, és egészében vagy részben – bár szabadon választhatunk – a régi énünkhöz ragaszkodunk. Még ha ígéretet is kaptunk volna arra, hogy a változás egyáltalán nem lesz 
fájdalmas, még ha nem is kellene megtagadnunk önmagunkat, még ha a változáshoz nem is kellene erőfeszítés, a helyzeten az sem változtatna. Nem nagyon akarjuk, hogy újjá legyünk 
teremtve. Félünk tőle, letérít természetes utunkról, leszoktat mindenről, amihez 
hozzászoktunk, mintha nem lehetnénk önmagunk soha többé, ha meg nem tartunk valamennyit abból, ami addig voltunk. És amennyire úgy általában valljuk, hogy szeretnénk megváltozni, annyira húzódozunk tőle, valahányszor itt lenne az ideje, mikor a változás 
tényleges lehetősége megnyílik előttünk, és akkor beérjük azzal, hogy maradjunk 
változatlanok. Az én érvényesítésének – hogy így fejezzem ki magam – ez az alapelve, az én- nek ez a ránk gyakorolt hatása lesz a vesztünk. Ismétlem, azokról beszélek, akik magukat vallásosnak tartják. Mások, persze bevallottan az ént követik mindenestül, a testet kielégítik, 
vagy a világot hajszolják. De mikor valaki Istenhez fordul, hogy üdvözítse őt, akkor – bizony mondom – az igazi változás lényege az, hogy megadja magát, maradéktalanul, feltétel nélkül 
megadja magát, és ez az, amit a legtöbb Istenhez forduló emberről nem lehet elmondani. 
Szeretnének üdvözülni, de a maguk módján. Szeretnének mintegy feltételekkel kapitulálni, fegyvereiket megtartva, holott a hit igazi szelleme az embert önmagától Istenhez téríti, hogy a saját kívánságaival, jelenlegi szokásaival, saját fontosságával vagy méltóságával, jogaival, véleményével semmit sem törődve, azt mondja: „Kezeidbe ajánlom magam, ó Uram, tégy 
engem azzá, akivé Te akarsz, elfelejtem magamat, elválasztom magamat önmagamtól, halott 
vagyok magam számára, Téged követlek”. Sámuel, Izajás és Szent Pál, három szent nagyon eltérő körülmények között, mind erre szolgáltat példát. A gyermek Sámuel, Éli utasítására azt 
mondja: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” [1Sám 3,9]. Izajás próféta azt mondja: „Itt 
vagyok, engem küldj!” [Iz 6,8]. És még pontosabban a lényegre tapintanak Szent Pál szavai, 
mikor a csodás látomás elragadja: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” [ApCsel 9,6]. Ez maga a megadás hangja: „Mit akarsz, hogy cselekedjem? Tégy velem, amit akarsz, legyen az 
bármi, kellemes vagy fájdalmas, azt fogom tenni”. Ezek a szavak méltók ahhoz, aki az utókor számára az egyszerűség, őszinteség és tiszta lelkiismeret mércéje lett: ahogy beszélt, úgy is 
cselekedett, mert a történtekről való beszámolójában hozzáteszi: „Nem voltam engedetlen a mennyei látomással szemben”. 
Magyarázatképpen most lássunk néhány példát. 
1. Először nem olyat, amelyben valaki színleléséről azt képzeli, hogy őszinte, de ez is alkalmas lesz arra, hogy megértessem, mire gondolok. Mindennapos eset, amikor elhatározzák, hogy majd többet fognak vezekelni, vagy életmódjukat majd szigorítani fogják.
Ó jaj! Ez annyira mindennapos, hogy nem csodálkoznék, ha néhányan az itt jelenlévők közül bevallanák maguknak, hogy – bármennyire is tisztességesek – nem merik önmagukat Isten kezére adni, nehogy olyanná tegye őket, amilyet nem szeretnének. Itt van tehát a tiszta szív hiánya, a feltétel nélküli megadástól és az én Istennek történő feláldozásától való húzódozás. 
2. Továbbá, sok esetben a hiányosság abban mutatkozik meg, hogy makacsul 
tartózkodnak az Úr vacsorájától. Nem a nyíltan bűnösök esetéről beszélek. Az természetesen rendjén való, hogy ők vonakodjanak, az valóban szörnyű lenne, ha nem vonakodnának. Azt sem akarom állítani, hogy sokakat nem olyan félelmek tartanak vissza, amelyekre valójában nincs okuk, amelyek félreértések. Ám mégis sokan vannak, akiknek ajka szép szavakra nyílik, akik teljes tiszteletet és szolgálatkészséget mutatnak Isten iránt, felismerik hatalmát és szeretetét, hisznek abban, amit Krisztus értük tett, és azt is mondják, hogy vágyakoznak az Ő irányítására, meg hogy az igazak halálával szeretnének meghalni, s akik mégis 
elmozdíthatatlanok erről a bizonyos pontról. Vajon mi ennek az oka? Félek, hogy a következő. Nem merik Isten színe előtt megvallani, hogy szolgálni akarják Őt. Nem merik ezt megígérni, nem mernek ezért imádkozni Hozzá. Nem merik kérni tőle, hogy tegye őket egészen a sajátjává. Nem merik megkérni, hogy tárja fel előttük rejtett hibáikat. Nem mernek egy olyan szentséghez járulni, amelyben Istennel szemtől-szembe találkoznak. Ahogy sokan hazudni fognak, akik nem mernek megesküdni, úgy sokan tesznek könnyelmű ígéreteket az engedelmességre, de nem merik magukat olyan helyzetbe hozni, ahol talán szavukon lehetne fogni őket. S ahogy a gyávák mindaddig rejtegetik maguk elől a saját gyávaságukat, míg veszélybe nem kerülnek, úgy ezek is a saját kétszínűségüket, míg nem kényszerülnek színt vallani. Halványan fogadkoznak, de nem merik határozottan és ünnepélyesen kijelentetni, hogy „itt pedig felajánljuk és átadjuk magunkat Neked, ó Urunk, testestül-lelkestül, hogy neked bemutatott, méltányos, szent és eleven áldozattá legyünk”. 
3. A kétszínűség másik példáját állítja elénk az Evangéliumban az a fiatalember, aki futva jött Jézushoz, mondván: „Jó Mester”. Félreismerte önmagát, és azzal áltatta, hogy szívében tiszta, miközben engedelmességéből valamit tartalékolt. Megfigyelhetjük, hogy modorában még valami hetykeség és gorombaság is volt, amiből láthatóan leckét kapunk. Amikor fiatalok vallási kérdésekhez nyúlnak kellő tisztelet és istenfélelem nélkül, amikor indulatosan közelednek azokhoz, szenvedélyesen foglalkoznak velük, hevesen szónokolnak róluk, és feltűnően vallják meg, akkor jobb lenne kételkedniük önmagukban, nehogy valami rossz vége legyen a dolognak. Akik egészen becsületesek, akik valóban alávetni kívánják magukat Krisztusnak, azok tudják, hogy annak ára van. Érzik, hogy nem kis áldozatot hoznak, érzik annak a nehézségét és fájdalmát, s ezért nem indulatosan ajánlják fel szolgálataikat. Nem mondhatják, hogy „Uram, követlek téged, bárhova mész”, mert az túl nagy ígéret. Nem merik azt mondani, hogy „mindezeket megtartottam kora ifjúságomtól fogva”, nehogy végül fölfedezzenek magukban valami hiányosságot. Nem merészelik közvetlenül, könnyed modorban „jó Mesternek” szólítani azt, aki számukra Istent helyettesíti, és akinek a szavai kötelességeket rónak rájuk. Az ifjú titán nem várta meg, míg Krisztus tekint rá vagy megszólítja, hanem ő rohant oda, nem félve, hanem tolakodóan. Krisztus föltárta, hogy mi van a szívében, ő pedig – aki sietett, hogy megszólítsa – lógó orral kullogott el. 
4. S itt talán megérthetünk valamit abból az ellentétből, ami Péter Krisztusnak tett első és második vallomása között feszül. Az elsőt önszántából tette. Krisztus azt mondta, hogy „ahova én megyek, oda ti nem jöhettek” [Jn 13,33], ő pedig így válaszolt: „Uram, miért nem mehetek most utánad? Az életemet is odaadnám érted!” Mármost valóban mondhatjuk azt, hogy az ő esete pusztán a gyengeség példája – és lehet, hogy így is van, – ám az is valószínűnek látszik, hogy amikor ezt mondta, nem volt meg benne az a teljes odaadás Krisztus iránt, amely később. Ne higgyük azt, hogy ama előző alkalommal, amikor „mindent elhagyva követte” Krisztust, vagy ismét, amikor elindult, hogy a tengeren találkozzon vele, a szent apostol nem a tiszta szív teljességéből cselekedett volna. De nem tételezhetjük-e fel tisztelettel, hogy Pünkösdig a lelki állapota bizonytalan volt, és néha több volt benne a mennyből, mint máskor? Feltehetjük, hogy ő, aki először azt mondta, hogy „Te vagy a Krisztus”, majd azt, hogy „távol legyen ez tőled, Uram!” – amiért csaknem egy szuszra áldást és szemrehányást kapott, – ez alkalommal híjával volt annak az őszinteségnek, amelyet korábban és később is mutatott. Föltehetjük, hogy hibája nemcsak önámítás volt, hanem bizonyos mértékig visszafogott odaadás, hogy volt szívének (mintegy) olyan csücske, amely abban a pillanatban nem Krisztusé volt, mert mennél inkább ez az eset, az ember annál nagyobb hangon beszél, azért, hogy a lelkifurdalást túlkiabálja. Mikor valaki félig-meddig gyanítja a saját tisztességét, akkor hangosan kezdi hirdetni. Ezzel ellentétben állnak Szent Péter szavai a mi Urunk feltámadása után. Először is megvárja, hogy Krisztus mondja neki: 
„Kövess engem!”, majd figyeljük meg, hogy mit válaszol: „Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!”. Akkor már úgy érezte, hogy fellebbezhet szívet vizsgáló Bírájához, tanúsítva, hogy maradéktalanul aláveti magát. Korábban nem beszélt így. 
5. Egy másik szemléltető eszköznek tekinthető azok gyakori lelkiállapota, akiket megsértettek vagy megbántottak, és a sértőknek megbocsátani kötelesek. Jóérzésű és vallásos emberekre gondolok, akik gyakran ki vannak téve annak a kísértésnek, hogy bizonyos fokig megbocsássanak, de ugyanakkor tartalékoljanak valamit, hogy megőrizzék a saját méltóságukat, vagy kielégítsék igazságérzetüket, és így a dolgot részben a saját kezükbe vegyék. Nem tudják rávenni magukat, hogy becsülettel föladják minden porcikájukat, és ügyüket egyszerűen Istenre bízzák, mintegy emlékezve a szavakra: „Enyém a bosszúállás, én majd megfizetek” [Róm 12,19]. Ez a vonakodás olykor nagyon tisztán látható, más körülmények között, olyan gyerekek esetében, akik – mert kijönnek a sodrukból, vagy önfejűek, vagy másképp olyanok, amilyennek nem szabadna lenniük – nem képesek rávenni magukat arra a bizonyos dologra, amelyet meg kellene tenniük, amely kielégítő lenne, amely megfelelne a kívánalmaknak. Nagyon jól tudják, hogy rosszak, és szeretnének jók lenni, számos jó dolgot tesznek azon kívül, amit kívánnak tőlük, jelét adják, hogy szeretnének kibékülni azokkal, akik elégedetlenek velük, kerülgetik a kötelességüket, de büszkeségből vagy más rossz érzésből visszariadnak attól, hogy közel menjenek hozzá, és mintegy átöleljék. És újfent, ha hibáztak, mentegetőznek, vagy félig beismerik, sok mindent megtesznek, de nem képesek rávenni magukat az egész dologra, és tiszta vizet önteni a pohárba. 
6. Végül megemlíthető azok esete, akik az igazságot keresik. Mennyire gyakran félnek, vagy vonakodnak attól, hogy rábízzák magukat Isten irányítására, és Őt kérjék, hogy tanítsa őket! Mennyire vonakodnak színe előtt megígérni, hogy az igazságot fogják követni, bárhová is vezeti őket! Attól félve, hogy a világ mit fog majd szólni, vagy hogy a barátaiknak nem fog majd tetszetni, hogy az idegenek kinevetik, vagy hogy az ellenségeik diadalmaskodnak, vagy egy saját, dédelgetett agyrémüket vagy elképzelésüket követve haboznak, és azt hiszik, hogy az igazságot nem úgy nyerik el, ha fölkelnek és elmennek érte, hanem elég a puszta kezüket gondtalanul kinyújtani, miközben kényelmesen ülnek, vagy tovább foglalatoskodnak valamivel. Sokat beszélhetnénk még erről, ami a témának egy nagyon termékeny része. Az emberek tehát igen sokféleképpen szolgálják Istent – s mindehhez sokkal többet lehetne még hozzátenni, – de nem szolgálják tiszta szívvel, vagy „egyszerűségben és igazságban”. Azt kifejtve, hogy a Szentírásban mit is jelent a tiszta szándék, bizonyos mértékig azt is 
kifejtettem, hogy az embernek miért kell tudnia, vajon szándékai tiszták-e. Mert az egy olyan lelkiállapot, amely általában nem marad rejtve azok elől, akik meg vannak vele áldva. A jég nem különbözik jobban a hömpölygő folyamtól, mint egy fél szándék egy egésztől. „Az Ő szele fúj, és a vizek újra folynak.” Így van ez, mikor Isten meglágyít egy szívet, hogy az egészen megnyíljon neki, és beengedje. 

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

2018. 11. 25., vasárnap: Lelki küzdelem fokozatai, Chad Ripperger atya nyomán

2020. december 25.., péntek: Chad Ripperger atyától a házasságról. Különösen feministáknak nevelt lányoknak, feleségeknek ajánlom szeretettel.

2020. november 2., hétfő: Egyre nagyobb házak, egyre kisebb családok