2021. március 17., szerda: Mese

Egy sétája alkalmával látta meg a nagymamát és azt a bizonyos kisfiút. Boldognak tüntek. Aztán megkérdezte Istent.:

- Istenem, nekem miért nem lehet nagymamám? 

A hang ezt mondta:

- Ennek a kisfiúnak azért van nagymamája, mert nincsen anyukája és apukája. Neked nagyon szerető szüleid vannak. Szerencsés vagy. Nem mindenki boldog, aki annak látszik. 

***

A parkban történt. Verőfényes nyári délelőtt volt. A megfáradt anyuka két, négy éven aluli gyermekével érkezett a hosszú, aluminium csúcsdás, újrahasznosított anyagokból készült játszótérre. Kevesen voltak a játszótéren, így nem volt nehéz észrevenni, hogy egy kedves, idős házaspár elmélyülten homokozik az unokájával. Annyira belefeledkeztek a játékba a nagyszülők, hogy nem is vettek tudomást a külvilágról. Azt sem vették észre, hogy a megfáradt anyuka ámulva csodálja őket. A nagyszülők le sem vették a tekintetüket a kis unokájukról. Harapni lehetett a szeretetet a levegőből körülöttük. Teljes figyelmükkel jelen voltak. Ott és akkor. 

Az anyuka sosem látott addig még ilyet, de nagyon tetszett neki. Micsoda csodás emberek! Mennyire boldogok együtt! Hogy szeretnek játszani! 

Az anyuka eddig még sosem tapasztalt ilyet, az osztatlan figyelmet. Akkor tudta meg, hogy az édesanyja becsapta, néhány százezer forintért. Ő mindig azt hazudta, hogy dolgoznia kell. Nem volt ideje sosem.

Ezek az emberek azért dolgoznak, hogy aztán egy hét alatt eltapsolják a nyaraláson a pénzüket, majd kezdjék újra előlről.

Összehasonlítani is vétek, de a nagyszülőpárnak nem volt szükségük másra a boldogsághoz, mint egy közös homokvárépítéshez azon a verőfényes, csodálatos reggelen, az unokájukkal, aki szemében ott volt a jövő, ott voltak az ősök is és ott volt a tudat, hogy szeretve vagyok. Örökre.

Az anyuka tudta, hogy őt is kárpótolja majd az élet valahogyan.

***

Vasárnap történt. Egy fiatal nőt láttam, három kisgyerekkel. A misére igyekeztek. Beültek a templom elkülönített részébe, ami gyerekes családoknak volt kialakítva. A gyerekek nem viselkedtek rosszul, de jártak- keltek a teremben, ahogy a többi gyermek. Az egyik anyuka szóvá is tette neki, hogy csináljon valamit, mert nem viselkednek a gyerekei. Kevés idő telt el, majd elhagyták a termet, a megszólt anyuka és gyermekei. A reklamáló nő néhány percen belül követte a távozókat a templom előterébe. Bocsánatért esdekelt és kérte őket, hogy menjenek vissza és dicsőítsék együtt az Urat.

Nem tértek vissza. 

Kimentek a templom elé, ahol néhányan ácsorogtak. A nő elsírta magát, mert a gyermekei ekkor már tényleg nem viselkedtek további kérésére sem. Az épület sarkánál ácsorogva próbálta takargatni a könnyeit, de volt aki felfigyelt rá. Volt, aki LÁTTA. Látta, hogy mi megy végbe benne. Látta, hogy fáradt az élettől, ezért jött a forráshoz, hogy merítsen a vízből, ami tovább élteti. 

Egy férfi látta meg, egy fekete férfi. Egy kislányt tartott a karjaiban, majd odalépett a rakoncátlankodó gyerekekhez.

- Tudjátok ki van a képen? - kérdezte kedvesen, miközben feléjük tartotta a pápát ábrázoló, katolikus magazint.

A gyerekek nem válaszoltak, csak figyelték, hogy mi fog történni. Megnyugodtak. Csak erre a figyelemre volt szükségük.

Az anyuka most már örömében sírt. Békét kapott. Hónapok, évek óta nem tapasztalt ekkora szeretetet, talán azóta sem.

Együtt mentek mind áldozni. Testvér a testvérrel. 

A mennyben újra fognak találkozni, ahol már nem lesz többé fájdalom, sírás, megnemértettség, feszültség, csak béke és öröm.

***

- Tudod, ha lehetne visszafordítanám az időt és máshogy csinálnám. Jobban jelen lennék.- mondta a középkorú nő.

- Mit értesz az alatt, hogy jobban jelen lennél?

- Keveset voltam a gyerekekkel. Mindig volt más dolgom. Sokszor volt rossz kedvem és nem törődtem velük. De már nem lehet visszacsinálni. Elhalasztottam ezt a lehetőséget. Elmúlt. Amikor iskolások lettek, mentem vissza dolgozni. Amikor kicsik voltak, építkeztünk. 

Most meg várom az unokákat. 

Mert a gyerekeimet elveszítettem.

***

- De rég láttalak! Hogy vagy?

- Jól, köszönöm. És te?

- Én is jól, igen. Nyugdíjas vagyok már. Heti kétszer vigyázok Miára. Vannak napok, amikor a másik mamával van és van, amikor az apjával, meg elkezdtük vinni bölcsődébe is. Most 2 éves. Jó, hogy így meg tudjuk oldani és mindig vigyáz rá valaki. Nagy a család, sok segítsége van a szüleinek.

- Szuper! És az anyukája?

- Vissza kellett menjen dolgozni. Fizetniük kell a házhitelt. Tudod hogy van az. Pszichológus. Lehet, hogy már meséltem. Te még otthon vagy a gyerekekkel? Mennyi idősek?

- A kicsi 4 hónapos, a nagyobb 2 éves, mint Mia. Látod, hogy összebarátkoztak! Milyen édesek!

- Hiányzik Anya! - sírta el magát Mia, miközben hintáztatta a mamája.

- Kincsem, anyának tudod, hogy dolgoznia kell! Gyere menjünk nézzük meg a nagynénédet. Már biztos várnak.

- Hiányzik Anya!...😭- sírt megállíthatatlanul a kicsi.

***

A mesét a valóság írta.