2021. április 1., csütörtök: Gyermeknevelés

El ne felejtsd, vésd lelkedbe édes szülő, te vagy a család pásztora, tehát a pásztor 

jótulajdonságaival kell bírnod! 

1. A pásztornak tekintélyre van szüksége juhocskái körében. Tekintélye legyen az édes 

szülőnek is gyermekei között. Miért? Mert az Isten osztotta meg a szülőkkel atyai hatalmát és tekintélyét. Reájuk bízta a gyermekek gondos nevelését, tőlük kívánja, hogy az Egyházat s a hazát jó keresztényekkel, a mennyországot szentekkel népesítsék be. Tekintélyük legyen az édes szülőknek, mert ők erre munkásságuk, koruk, tapasztalatuk, társadalmi állásuk által rászolgáltak. Ők gondoskodnak a gyermekeik testi-lelki javáról, azok kiképeztetéséről és boldogulásáról. Tekintélyük legyen az édes szülőknek, mert ők, miként a pap, az Isten 

helyettesei! A pap Istennek helyettese a hívekkel szemben, a szülő a gyermekekkel szemben. A pap Istennek helyettese a templomban, a szülő a családban. Amint a pap Isten akaratát, szavát hirdeti a híveknek, azonképpen a szülő a gyermekeinek. 

A szülők legyenek tehát méltóságuk tudatában s őrizzék azt gonddal! Tekintélyük 

védelmére adta Isten a IV. parancsot. Vigyázzanak tehát a szülők, hogy valamilyen 

meggondolatlan szavuk, tettük, bűnös cselekedetük által csorbát ne ejtsenek saját 

tekintélyükön! 

2. A jó pásztor második tulajdonsága legyen a szeretet. A szeretet legyen a szülői szív 

ékessége. Szeretet nélkül nem lehet Isten helyét betölteni. Szeretet nélkül végezheti talán a rendőr, a csendőr, a színigazgató, a végrehajtó, a hivatalnok a dolgát, de nem a nevelő. Csak az lesz képes a gyermekeit jól nevelni, akinek szíve telve van igaz szeretettel. A szeretet a keresztény cselekedetek rugója. Szeretettel viseltetik Isten az ember iránt. Szeretete bírta rá, hogy embert teremtsen, hogy a paradicsomba helyezze, fenntartsa, megszentelje, kegyelmeivel elhalmozza. Ha Isten így bánik a teremtményével, akkor a szülőnek is így kell bánni a gyermekével. Ha a szülő nevelni akar, akkor hatással kell lennie gyermekei szívére. De nem lehet hatással, nem hatolhat be gyermekei szívébe, ha nincs kezében a gyermek szívének kulcsa. Ez a kulcs pedig a szeretet. A szeretet varázslatos hatalmával tudott behatolni a gyermekek szívébe Jézus, s így tudtak boldogulni a nagy szent nevelők, mint Kalazanti Szent József, a piaristák rendjének alapítója; De la Salle Szent János, az iskolatestvérek alapítója és Don Bosco, a szaléziánusok alapítója. 

Ezek a hitből merítették a soha ki nem hűlő szeretetüket. A hit mondja, hogy a gyermek a 

mennyei Atya kezének remekműve, Krisztus nyájának kis báránykája, Krisztus szőlejének 

gyenge hajtása, a Szentlélek gyönyörű temploma, édes hazánk drága talizmánja, reménye, a szülőknek minden földi kincsnél többet érő kincse. 

És a hívő keresztény ember ne szeresse kitartó, önzetlen szeretettel a gyermekét? 

3. A jó pásztor harmadik tulajdonsága az önzetlenség. A jó pásztor nem a saját jólétét, 

előnyét, kényelmét keresi, hanem a gondjaira bízott bárányokét. Hasonlóképp az édes szülő is nem a maga, hanem gyermekének javát hordja a szívén. 

Nem önzetlen annak a nevelőmunkája, aki majomszeretettel csüng a gyermekén, aki a 

gyermek minden kívánságát vakon teljesíti, aki annak minden hibáját elnézi, aki kényezteti, nyalja-falja s gyermeke erkölcsi nevelésével nem gondol. Ezzel a szülő csak a pillanatnyi előnyét, nyugalmát keresi és talán saját szeszélyét elégíti ki. Arra persze nem gondol, hogy botot, vesszőt nevel maga számára, mely még keserű könnyeket fog belőle kicsalni, s hogy ezzel a majomszeretettel voltaképp a gyermekének árt legtöbbet. 

Önzetlenül kell a gyermeket nevelni. Erre pedig képtelen az, aki a gyermeknevelést 

kizárólag kenyérkereseti forrásnak nézi. Az ilyen nevelő nem tud áldozatot hozni, csak azt teszi, amit „muszáj”. A jó nevelők saját kényelmük feláldozásával nevelik a gyermekeket. 

4. A jó pásztor negyedik tulajdonsága az okosság. Az okosság határozza meg, mikor, 

merre vezesse a pásztor a nyájat. A szülőnek is okosnak kell lennie a nevelés dolgában. Arra kell tekintenie, hogy kit nevel. A gyermeknek értelme és akarata van. A kisgyermek sem eszét, sem akaratát nem tudja még kellőképpen használni, és ezért a gyermek helyett a szülő gondolkodik és akar. És amit a szülő mond, parancsol, azt a kisgyermeknek meg kell tennie. 

A nagyobb gyermeknél már csak úgy érhetünk el célt, ha értelmére és akaratára hatunk, ha meggyőzzük őt rendeletünk helyességéről; beláttatjuk vele parancsunk célszerűségét és így bírjuk rá a jónak gyakorlására és a rossznak kerülésére. Ha a nagyobb gyermek korlátolt felfogású, akkor úgy kell vele bánni, mintha kiskorú volna. 

Az okosság a nevelőtől megköveteli azt, hogy mindenkor tartsa szeme előtt a gyermek 

utolsó célját: a mennyországot. Ezt a célt a gyermeknek mindenáron el kell érnie. Ha ezt nem biztosítjuk, akkor kár minden szóért, minden fáradságért. „Mit használ az embernek, – mondja Krisztus Urunk – ha akár az egész világot megnyeri, de a lelkének kárát vallja?” Mit használ, ha a gyermek megtanul szépen beszélni, köszönteni, énekelni, táncolni, de nem tud imádkozni? Mit használ, ha megtanul írni-olvasni magyarul, németül, franciául, ha tudja a számtant, történelmet, de végre elkárhozik? Mit használ, ha tud varrni, kötni, horgolni, 

zongorázni, hegedülni, de lelke elvész s a pokolba száll? Az okos nevelő mindezeket a 

dolgokat csak eszköznek nézi a gyermek végső céljának elősegítésére. 

Élt a kereszténység első idejében egy nagyszerű édesanya, aki az Istent és kisfiát nagyon szerette. De éltek akkor pogányok is, akiknek haragja Isten és a keresztények ellen nem ismert határt. E jó édesanya szívesen halt volna meg a hitéért, csak a kisfiáért aggódott. Nem fog-e ez kis kacsójával tömjént szórni a pogány istenek oltárára? Nem fogja-e ezáltal megtagadni hitét? Szobácskáját jól elzárta, letérdelt és imádkozott. De aztán felkelt, maga elé 

állította négyéves fiacskáját és lelkébe véste: 

„Gyermekem, a cél, amelyért küzdünk, az örök élet, a szép mennyország.” És ezt százszor is elmondta neki. De a hóhérok nem jöttek értük. A gyermekből ifjú lett, az ifjúból pap, a papból püspök. És egyszercsak jönnek a vérszomjas emberek és viszik a püspököt a vérpadra. Fülében cseng az édesanya szava: „A cél, amelyért küzdünk, az örök élet” – és az egykori kisgyermek, Anciriai Szent Kelemen, örömmel ontotta vérét a szép mennyországért! Ó, adna az Isten Szentegyházának sok ily jó, okos nevelőt és 

sok ily derék gyermeket! 

A nevelés fontosságáról mondott igazságokat Aranyszájú Szent János e szép gondolatával fejezem be:

 „Szép dolgot művel a szobrász, aki egy hideg-rideg márványkőből csaknem élethű szobrot tud alkotni; szép és elismerésreméltó művet alkot a festő, aki vászonlapra gyönyörű gyermek képét tudja festeni; de a legszebb, a legelismerésreméltóbb dolgot műveli 

az a szülő, aki bűnre hajló gyermekéből Istennek gyermeket, az égnek szentet tud nevelni.” 

Kedves szülők, ebben a nehéz, fáradságos, de érdemszerző munkában segítsen meg titeket a jóságos Jézus, a nagy isteni Gyermekbarát és az ő legszentebb anyja, Mária, a magyarok Nagyasszonya!

Jámbor László: A nevelés fontossága és módja, részlet

A könyv innen letölthető: http://www.ppek.hu/k971.htm