2021. április 1., csütörtök: Kérjünk segítséget?

Ma is emlékszem a napra, amikor egy kedves ismerősöm évekkel ez előtt beszámolt arról, hogy milyen gyakran el tud szabadulni otthonról, a kis gyermekeitől. Addig a pillanatig ez nekem eszembe sem jutott, hogy ilyet tegyek. Nem azért, mert olyan jól csinálom a dolgom, hanem azért, mert belül, zsigerileg nem erre a "me time"-kolduló anyára szeretnék hasonlítani. Ez csak nemrég tudatosult bennem. 

Nem mondom, hogy én csinálom jól és nem kell a pihenés. Sőt! De megpróbálom a gyerekeket bevonva, értelmesen eltölteni az időt olyan dolgokkal (is), amik pihentetőek is tudnak lenni akár (mondjuk nem a két- három napos kapálásra gondoltam most 😉). Például együtt kertészkedni, sétálni. Olyan dolgokat csinálni, amiket én is szeretek. 

Amikor másokkal beszélgetek és ki vagyok merülve a hat kisgyerekről való gondoskodástól, akkor mindig azt tanácsolják, hogy kérjek segítséget. Ilyen napokból néhány van havonta. (Most persze nehezebb, hogy online oktatás van és minden gyerek itthon van.)

Kértem segítséget -ha már mindenki ezt tanácsolta-, és megmondom őszintén, hogy nem jutottam előrébb. Ma nagyon elcsépelt a mártír anyaság kijelentés. Az vagyok, azt hiszem. Lemondtam az életemről és másoknak adtam, a gyermekeimnek. De egy magasabb cél érdekében. A magnak el kell halnia, ahhoz hogy életet hozzon. Szerintem nem lehet a dolgokat immel- ámmal csinálni. Vagy szívvel- lélekkel, teljes erőből érdemes, vagy sehogyan sem. Nem mondom azt, hogy nem szenvedek a nehézség súlya alatt, de van, hogy kifejezetten örömmel tölt el, hogy terelgethetem a rámbízottakat és szolgálhatok naphosszat.

 Illetve akkor tudok a legnagyobb örömöt megtapasztalni, amikor kilépek önmagam gondolatainak és elvárásainak a bőrtönéből és másokról gondoskodom. Persze az ördög nem alszik és próbálja elhitetni velem, hogy nem ezt érdemelném. De a világ annyira más, mint amit keresztényként meg kellene éljünk...Már nem vonz. Szeretek itthon lenni! Nem szeretném, hogy bárki átvegye a helyemet heti pár órára. Már nem vágyom arra, hogy eljussak kozmetikushoz, fodrászhoz, vásárolgatni. Régóta nem.

Nem bízhatjuk minden feladatunkat másokra, mert akkor nem mi teljesítjük a hivatásbeli kötelességeinket, hanem valaki más. 

Ha segítségünk lesz, akkor az azt is jelenti, hogy lesz, aki beleszól az életünkbe. 

Ez nálunk magyaroknál törvényszerű és teljesen általános sajnos. Észre sem vesszük, ha túllépünk egy határt. Az angolokban annyira szerettem, hogy a végsőkig udvariasak és tisztelettudóak voltak. Nem csak az volt jó, ahogy ők gondolták. Tiszteletben tudták tartani a másik véleményét. Van még mit tanuljunk. Én nem tudnék ilyen szinten beleszólni más életébe. Pszichológusok szerint tinédzserkorban megrekedt felnőttek szeretik megmondani a tutit másoknak (kérés nélkül), illetve azok, akik a saját életüket képtelenek a kezükben tartani, így másokét próbálják meg irányítani. 

Nem hiszem, hogy a régiek annyira szajkózták volna a "me time"- koldulást, amikor voltak állataik (ergo mindig volt mit csinálni) és ott volt a föld is, ahol megtermelték a szükséges élelmiszert. Nem sokat pihenhettek. Oda már nem fogunk visszakerülni, hogy mindent magunk termeljünk, de a gyerekeinknek megtaníthatunk egyet s mást. Mivel minket nem tanítottak meg semmire sem (ezek után hívnak életképtelen, libero, elkényeztetett generációnak...), ezért az internetről tanulunk. Nem szégyen ez. Kötni, horgolni is a youtube tanított. Az idősebb generáció szégyene, hogy kényelmes, életképtelen utódokat nevelt. Egyébként már ők is sokkal inkább azoknak lettek nevelve, a régiekhez képest. 

Sajnos, vagy nem sajnos én ez a 'széthajtom magam' típus vagyok. Szeretek dolgozni, tenni- venni, hasznosnak érezni magamat. Nem sokáig viselem a tétlenséget. 

Szóval rájöttem, hogy nagyanyáimra, dédanyáimra szeretnék hasonlítani, nem erre a panaszkodós, elkényeztetett, dolgozni nem szerető, most felnövekvő nemzedékre, akik attól érzik jól magukat, ha másoknak jól beszólhatnak, miközben a maguk fejlesztésével szinte semennyit sem törődnek. Ennyi energiabevitellel megtanulhatnának főzni, kertészkedni, kötni vagy egy idegen nyelvet is. De nem!

Az én idő olyan, hogy egyre több kell belőle, és nem segít. Az segít, ha feláldozzuk az életünket. Örömmel. Kereszt nélkül nincs feltámadás. 

Ha megtanuljuk elfogadni a keresztünket, az segít. Ha tudatosítjuk, hogy bizonyos nehézségek és a komfort zóna elhagyása elengedhetetlen az üdvösséghez. Az ördög felé a folyamatos kényelemhajszolás és tétlenség vezet. 

Mostanság olyan kikapcsolódási forrásokat keresek, amik a gyerekeim mellett végezhetőek. Sok növényt tartok. (Végre, újra. Most már megtanulták a gyerekek, hogy nem játszunk a virágfölddel.) Sokat olvasok, ha van időm kötök vagy horgolok (olyasmiket, amik a házunk díszei vagy hasznosak a gyerekeknek). Szeretek főzni is, és főleg ünnepekkor sütni. Ha több időm lesz, szeretnék többet sütni.

"Volt egyszer egy pásztor. Egy alkalommal elfogták a csendőrök és börtönbe vetették. 

Midőn a szegény pásztor ott ült magányosan a fogságban, gondolkodni kezdett, hogy ugyan mi rosszat is tett ő. Bizonyára tévedés van a dologban, ő teljesen ártatlan, vagy ha mégis őt akarták elfogni, akkor csúnya rágalomnak esett áldozatul. 

„Akárhogy is gondolkozom, én semmi rosszat nem tettem. Reggelenkint elmondtam az olvasómat. Mi rossz lenne ebben? Napközben gyékénykosarakat fonogattam. De ki tartja ezt bűnnek? Ebéd után furulyáztam egyet és aztán kifáradva ledűltem a fűzfa árnyékában. De hisz ez sem vétek! Ha van igazság a földön, majd kitudódik az én ártatlanságom”, így tanakodott magában. Az igazságra nem is kellett sokáig várnia. Egyszercsak csörögnek a kulcsok, nyikorog a zár, belép a börtönőr és harsány hangon kiáltja: Előre! Ott áll már a bírák előtt a pásztor. 

– Jó uraim, itt tévedés van a dologban. Én nem vagyok az, akinek engem tartanak, vagy 

ha mégis engem akartak elfogni, akkor csúnya rágalomnak estem áldozatul. 

– Te tévedésről, rágalomról beszélsz? – kérdik. – Hát nem te vagy a juhpásztor? 

– De igen, én vagyok. 

– Nem hívnak téged így meg így? 

– De igen! 

– Tudd meg, börtönre vagy ítélve! 

– De uram, miért? 

– Mialatt te gondtalanul furulyázgattál, énekeltél, aludtál, kosarakat fontál, imádkoztál, 

azalatt a te juhaid, kecskéid tönkre tették a sövényeket, bementek a kertekbe, kárt okoztak a vetésekben, virágokban, rózsákban, liliomokban, lerágták a szőlővenyigéket. Azokat az oktalan állatokat nem büntethetjük meg. A te kötelességed lett volna azokra ügyelni, a rossztól oltalmazni, a jó útra terelni, itt-ott botot is használni. Te ezt a kötelességedet elmulasztottad! Szolgák, vessétek őt a külső sötétségre! 

Kedves szülők, ez a hasonlat rólatok szól és egyik legfőbb kötelességtekre int! A 

családnak pásztorai ti vagytok! Ha egyszer meg kell jelennetek az Úr Isten ítélőszéke előtt, hogy fogtok számot adni? Hány szülőt lesz kénytelen az Isten elítélni, mert kötelességét elmulasztotta! Mialatt ő a szomszédban beszélgetett, a korcsmában iddogált, a szobában dolgozgatott, vagy akár imádkozott vagy aludt, azalatt gyermekei a külső szobában vagy a ház alatt átlépték az isteni parancsok sövényét, letiporták az ártatlanság liliomait, a tiszta szeretet rózsáit és kimondhatatlan károkat okoztak. A szülők kötelessége lett volna gyermekeikre ügyelni, őket a rossztól oltalmazni, a jóra oktatni és helyenkint alkalmas büntetéssel is észretéríteni."

(Jámbor László: A nevelés fontossága és módja)

Azért sem akarom, hogy segítségem legyen (aki idejön és én elmehetek), mert én nem is vágyom el itthonról. Szeretek itthon lenni, ahogy már írtam is. Főleg most, hogy egyre szebb a hatalmas nagy kertünk. Szeretek finomakat főzni, csinosítani a házat, a gyerekeket figyelni, vezetgetni őket, hallgatni, hogy mi megy végbe bennük. 

Aki meg úgy segít, hogy én is itthon vagyok, az nem segítség. Úgy látom sok ember nem olyan energiadús, mint én. Biztosan Isten tett azzá. 

A kép nem igazán illik ide, de ilyen lila akácom is lesz. Nagyon élvezem, hogy végre bevirágozhatom a kertünket. 😊