2022. február 8., kedd: Határaink
Részlet a Határaink c. könyvből
Írta: Dr Henry Cloud és Dr John Townsend
Felelősséggel tartozunk mások felé, és felelősek vagyunk magunkért.
"Egymás terhét hordozzátok - mondja a Galata 6,2 -, és így töltsétek be a Krisztus törvényét!" Ez a vers a mások felé gyakorolt felelősségünkre mutat rá.
Sokszor előfordul, hogy egy embertársunknak olyan terhet kell hordoznia, ami túl nehéz számára. Nincs elég ereje, forrása vagy tudása, hogy ezt a súlyt elhordozza, és ilyenkor segítségre van szüksége.
Ha olyan terhek viselésében segítünk másoknak, amiket egyedül nem
tudnának elviselni, Krisztus önfeláldozó szeretetét gyakoroljuk irántuk. Ő is ezt tette értünk. Megtette azt, amit mi egyedül nem tudtunk megtenni: megváltott minket. Ez a mások felé vállalt felelősség.
Az 5. vers viszont azt mondja:
"Mindenki a maga terhét hordozza!"
Mindenkinek vannak felelősségei, melyeket csak ő vállalhat. Ezek a mi saját, személyre szóló "terheink", melyeket naponta hordoznunk kell. Vannak dolgok, amelyeket más nem tud megtenni értünk. Saját
tulajdonunkért nekünk kell felelősséget vállalnunk; ez az a teher, amit hordoznunk kell. A teher szó különböző jelentései a görög nyelvben rávilágítanak e versek értelmére. A teher szó egyik görög megfelelője azt jelenti: "túl sok teher"- azaz olyan teher, amely annyira nehéz, hogy lehúz minket.
Ezek a terhek olyanok, mint a nagy kövek, melyek agyonnyomhatnak minket. Senki nem várná el tőlünk, hogy egyedül cipeljük őket! Bele is rokkannánk. Segítségre van szükségünk a "nagy kövek" cipelésében,
vagyis életünk nehéz és válságos időszakaiban.
Ezzel szemben a görög teher szó másik jelentése: szállítmány, vagy a "mindennapi munka terhe". Ez a szó a mindennapi feladatainkra utal. Ezek a terhek olyanok, mint a hátizsák, melynek hordozásával
mindenkinek magának kell megbirkóznia. Meg kell tanulnunk kezelni érzéseinket, hozzáállásunkat, viselkedésünket, éppúgy, mint felelősségeinket, melyeket Istentől kaptunk - még ha ez erőfeszítésbe is kerül.
Problémák akkor adódnak, amikor az emberek úgy tesznek, mintha nagy köveik napi terhek lennének, és elutasítják a segítséget, vagy pedig úgy, mintha a napi terhük kőszikla lenne, amelyet nem nekik
kellene hordozniuk. Az előbbi következménye az állandó fájdalom, az utóbbié pedig a felelősség alóli kibújás. Mindkét végletet elkerülhetjük, ha pontosan meghatározzuk, meddig terjed az "én", azaz hol van saját felelősségünk határa, és hol kezdődik másoké. Fejezetünk további részében meghatározzuk, hogy miért vagyunk felelősek, de előbb vizsgáljuk meg közelebbről a határok természetét.
(Denzel Washington)
A jót be, a rosszat ki
A határok segítenek saját tulajdonunk felismerésében, és abban, hogy gondoskodjunk róla. Segítenek "őrizni a szívünket nagy szorgalommal". Kerítésünkön belül kell tartanunk azokat a dolgokat, amelyek építenek minket, és kívül kell tartanunk azokat, amelyek ártanak nekünk. Határaink tehát segítenek a jót benntartani, és a rosszat kizárni, azaz őrizni a kincseinket, hogy a tolvajok el ne lophassák őket (Mt 7,6). Belül tartják a gyöngyöket, és kívül a disznókat.
Előfordul, hogy a rossz dolgok vannak belül, és a jó dolgok kívül.
Ezekben az esetekben képesnek kelllennünk arra, hogy megnyissuk határainkat, annak érdekében, hogy beengedjük a jót, és kiengedjük a rosszat. Más szóval, a kerítésünkön kapuknak is kell lenniük. Ha
például fájdalmat vagy bűnt találunk magunkban, meg kell nyílnunk Isten vagy mások előtt, hogy meggyógyulhassunk. Fájdalmaink vagy bűneink megvallása segít abban, hogy ne mérgezzék belülről az éle-
tünket (1Jn 1,9; Jak 5,16; Mk 7,21-23).
Ugyanígy, ha a jó kívül van, meg kell nyitnunk a kapunkat, és "be kell engednünk" azt, ahogyan Jézus mondja, amikor az igazság
befogadásáról beszél (Jel 3,20; Jn 1,12). Mások is tartogatnak jó dolgokat számunkra, és hasznos, ha megnyílunk előttük (2Kor 6,11-13).
Gyakran azért nélkülözünk, mert elzárkózunk a másoktól érkező jó dolgok elől.
A határok tehát nem falak. A Biblia nem azt mondja, hogy zárjuk el magunkat másoktól, hanem inkább arra bátorít, hogy legyünk "egyek" velük (Jn 17,11). Közösségben kell lennünk másokkal. Ám minden közösségben minden egyes tagnak megvan a saját területe és tulajdona.
Az a fontos, hogy a birtokhatárok eléggé átjárhatóak, ugyanakkor eléggé erősek is legyenek, hogy kívül tartsák a veszélyes dolgokat.
Azok, akiket gyermekkorukban bántalmaztak, gyakran megfordítják a határok szerepét: bent tartják a rosszat, és kirekesztik a jót.
Maryt gyerekkorában bántalmazta az apja. Nem bátorította őt senki arra, hogy megfelelő határokat alakítson ki, így bezárkózott, magába zárta a fájdalmát. Nem nyílt meg, hogy kifejezze fájdalmát, és megszabaduljon tőle. Ugyanakkor nem nyílt meg arra sem, hogy gyógyulása érdekében segítséget fogadjon el. Sőt, hagyta, hogy mások folyamatosan még több fájdalmat "öntsenek" a lelkébe. Mikor végül rászánta magát, hogy segítséget kérjen, már túl sok fájdalmat hordozott.
"Járhatsz más úton is, de ha így döntesz, nem jöhetsz be a házamba." A menny nyitva áll a megtérők előtt. Isten korlátokat állít fel a bűnhöz ragaszkodó emberekkel szemben,
és nekünk is ezt kellene tennünk. A Szentírás számos helyen figyelmeztet arra, hogy tartsuk távol magunkat az olyan emberektől, akik ártalmunkra vannak (Mt 18,15-17; IKor 5,9-13). Nem szeretetlenség,
ha elhatárolódunk mindattól, ami rombolja a szeretetet.
A talentumok példázata azt is kifejezi, hogy számon kérhetőek vagyunk, s egyszersmind boldogabbak, amikor felhasználjuk ajándékainkat, és termékeny az életünk. Mindez sok munkával, gyakorlással, tanulással és imádsággal jár, valamint kegyelemre van szükségünk hozzá, és arra, hogy legyőzzük a kudarctól való félelmünket, aminek a "gonosz és lusta" szolga megadta magát. Nem azért részesült elmarasztalásban, mert félt, hiszen mindannyian félünk, amikor új és nehéz dologgal próbálkozunk. Az elmarasztalást azzal érdemelte ki, hogy nem szállt szembe a félelmével, és nem küzdött azért, hogy a legjobbat hozza ki magából. Ha nem próbáljuk leküzdeni a félelmeinket, akkor mind Isten kegyelmét, mind pedig az ajándékait elutasítjuk, holott Isten kegyelme
megtartó erő lehetne számunkra a tanulási folyamat során.
Ha a szülők arra nevelik gyermekeiket, hogy nem helyes nemet mondani, azaz határokat kijelölni, valójában ahhoz szoktatják őket,
hogy kiszolgáltassák magukat mások kényének-kedvének. Védtelenül engedik ki gyermekeiket egy olyan világba, ahol ki vannak téve a rossznak, hiszen lépten- nyomon találkozhatnak másokat irányító, manipuláló és kihasználó emberekkel, vagy a legkülönfélébb kísértésekkel.
Ahhoz, hogy gyermekeink biztonságban érezzék magukat ebben a világban, szükségük van arra, hogy képesek legyenek határozottan Ahhoz, hogy gyermekeink biztonságban érezzék magukat ebben
a világban, szükségük van arra, hogy képesek legyenek határozottan nemet mondani - valahogy így:
• Nem!
• Nem értek egyet.
• Nem fogom megtenni.
• Úgy döntöttem, hogy nem.
• Hagyd abba!
• Fájdalmat okozol.
• Ez nem helyes.
• Ez rossz.
• Nem szeretem, ha ott érintesz meg.
Súlyos hátránnyal indul az életbe az a gyerek, aki nem tanul meg nemet mondani. A Roberthez hasonló "fogyatékossággal" élő felnőttek határai azért sérülnek könnyen, mert igent mondanak a rossz dolgokra.
Ezt a fajta határproblémát engedékenységnek hívjuk. Az engedékeny embereknek homályos és elmosódó határaik vannak, melyek "beleol-
vadnak" mások követeléseibe és szükségleteibe. Nem tudnak egyedül,
különálló személyként megállni azokkal szemben, akik valamit akarnak tőlük. Az engedékenyek gyakran megjátsszák, hogy ugyanazokat az éttermeket és filmeket szeretik, mint a barátaik, csak azért, hogy jól
illeszkedjenek közéjük. Másoktól való különbözőségüket minimálisra csökkentik, nehogy mások idegeire menjenek. Olyanok, akár a kaméleon - nehéz őket megkülönböztetni a környezetüktől.
A rosszra való nemet mondás képtelensége olykor mindent átható lehet. Nemcsak abban akadályoz, hogy saját életünkben elutasítsuk a rosszat, hanem gyakran abban is, hogy egyáltalán felismerjük azt. Sok engedékeny ember túl későn jön rá, hogy veszélyes vagy bántalmazó kapcsolatban él. A lelki és érzelmi "radarjuk" sérült, nem tudják meg-
őrizni a szívüket (Péld 4,23).
Amikor hagyjuk, hogy a bűntudat érzése hatalmába kerítsen, szigorú lelkiismeretünknek engedelmeskedünk. A követelőző és kegyetlen lelkiismerettől való félelem megakadályozza, hogy vállaljuk a konfrontációt másokkal- vagyis igent mondunk a rosszra-, mert a konfrontáció még több bűntudatot okozna.
Különbséget kell tennünk az engedékenység és a bibliai értelemben vett megengedő magatartás között. A Mt 9,13-ban azt olvassuk, hogy Isten "irgalmasságra és nem áldozatra" vágyik, más szóval azt akarja,
hogy belülről kifelé legyünk megengedőek (együtt érzőek), és nem azt, hogy kifelé önfeláldozóan engedékenyek legyünk, miközben belül neheztelünk. Az engedékenyek túl sok felelősséget vesznek a nyakukba, és túl kevés határt szabnak, de nem a saját szabad döntésük alapján, hanem félelemből.
