Gerely Jolán: Hivatás vagy robot

Írta: Gerely Jolán 

A nyár kellemes meglepetést hozott Erzsinek. Meghívást kapott Németországban lakó rokonaitól, hogy töltse náluk a szünidőt. Utazás, még hozzá külföldi utazás! Micsoda élmény volt ez Erzsi számára. Lelkében az életöröm új reménysége ébredt.

Rokonai kedves, régi, egyetemi városkában

laktak. A hangulatos, ódon házak világában még a régmúlt időkből itt feledett, csendes, egyszerű élet folyt. Az emberek lassabban jártak, derültebb szemmel néztek, őszintébben beszéltek, dalolva és fütyürészve dolgozgattak, s a modern

élet ideges feszültségét csak hírből ismerték. A természet pedig a maga üde, zöld bokraival, lombos fáival, selymes pázsitjával, napsugarával és madárdalával bemerészkedett egészen a városka közepébe. És itt, ebben a festői környezetben Erzsi, rokonai révén egy öreg, német tudóssal ismerkedett meg. Kezdetben lombtalan, száraz fának nézte az öreget, aki már csak gyökerében él. De lassanként rájött, hogy élettapasztalatainak és tudásának a bőségéből az fiatalsága is gazdagodhat és egyre szívesebben időzött a társaságában.

Az öreg professzor is szívesen látta az intelligens fiatal leányt, akiben hűséges hallgatóra talált. Együtt járták be a környék nevezetes helyeit, sőt nagyobb kirándulásokat is tettek. Olyan jó barátokká váltak, hogy már akárhányszor vitába is keveredtek, sőt majdnem összevesztek. De bizalmas közlésekre azért egyelőre még nem került a sor. Erzsi soha, egy szóval sem említette az életunaImát, amit most egyébként nem is érzett, a professzort meg - úgy látszott - legkevésbbé sem érdekelték az ilyen érzelmi válságok. Amíg egy napon, furcsa alapon, ez is szóba került. Egész napos kirándulást tettek együtt. Végig tanulmányoztak minden érdemes dolgot, míg végül az erdő szélén, egy kis folyó partján megpihentek. A leszálló nap különös árnyalatú, gyönyörű bíborral öntötte el az égboltozatot, s a fák, és a víz színe ezer változatban tükrözték vissza az ég pazar színpompáját.

- Micsoda remek színek! - kiáltott fel

Erzsi elragadtatással és a látóhatáron is túlnéző, távolbavesző tekintettel merült el a szépség hangulatában.

De megszólalt a professzor száraz hangja:

- Igen, itt sok a páraképződés és ezért a

lenyugvó nap fényének a visszaverődése ritka, szép színhatásokat vált ki.

Erzsi, akinek elmerülését megzavarta ez a

magyarázat, bosszúsan fordult a társa felé:

- No, az már aztán igazán sohasem jutna az

eszembe, hogyha valami szépség megragadja a lelkemet, a fizikai okait keressem. Azt hiszem ez tipikus tudós és professzor vonás!

- Hm! - mormolta csöndesen az öreg

tanár. - Pedig talán szebb és okosabb, mint

semmit sem gondolni és a természet tüneményeit csupán színpadi díszleteknek, vagy éppenséggel "hangulat-Iámpának" tekinteni, aminek egyetlen célja, hogy üres ábrándokat szövögethessünk mellette.

Erzsi elpirult.

- De professzor úr! Honnan veszi, hogy én

üres ábrándokat szövögetek?

- Honnan? Hát látom. Ehhez ugyan nem

kell még csak valami nagy pszihológia sem. Maga tudásvágyó, intelligens, komoly leány, de leány. Nincs megelégedve az élettel, mert nem olyan rózsaszínű, amilyennek a saját egyéni szemüvegén át látni vélte. Színekkel, képekkel, hangokkal, többé-kevésbbé tartalmas szórakozásokkal akarja kitölteni az életét, de természetesen, nem sikerül. Ha az élete tartalmát nem az ilyen ünnepi hangulatokban, hanem a reális valóságban, a

hétköznapokban, a munkában keresné, könnyebben megtalálná, amit keres.

Erzsi hamarosan nem tudott mit felelni.

Úgy érezte magát, mint a megdorgált gyerek.

De azért nem haragudott. Eszébe jutott Márta, aki a munkában csakugyan megtalálta az élete tartalmát. Vajon mégis itt volna az életöröm titka? ...

Nem töprenghetett soká, mert a professzor

új kérdéssel lepte meg:

- Hát arra gondolt-e már valamikor, hogy

a természetben, a művészetben és általában az élet szépségeiben Istent keresse?

Erzsi csodálkozva nézett rá.

- Tudom, hogy a világot Isten teremtette,

felelte - de miért gondoljak erre minden

egyes alkalommal újra meg újra? Mit nyer ezzel az életem?

- A maga következetlensége igazán elsőrendű - mondta most kissé gúnyosan a tanár.

- Nemrégiben azt mesélte nekem, hogy mikor

érteni és élvezni kezdte Beethoven muzsikájának a szépségeit, valósággal rávetette magát a nagy zeneköltő életére, meg akart tudni róla mindent:

életkörülményeit, fejlődését, lelkivilágát és főképpen azt, hogy mi volt a vezetőgondolata egy- egy zeneműve megalkotásakor. Úgy érezte, hogy ez a megismerés előbbre, mélyebbre viszi művei megértésében is. Hát a világot alkotó Istent kevevesebbre tartja Beethovennél? Az Ő elgondolásaira, terveire és a teremtésben megnyilvánuló céljaira nem kiváncsi? És nem gondolja, hogy Istenen keresztül jobban megértené a világot és

az élet célját, vagyis más szóval, könnyebben megtalálná az életörömet, amit annyira keres?

Erzsi elámult. Ez a száraz tudós beszél neki

Istenről? 

Kissé elfogódottan felelte:

- Én szoktam imádkozni, járok templomba

is. Hogyan keressem Istent másképpen is?

- Maga sokat olvasott, - mondta most az

öregúr. De vajon olvasta-e az Evangéliumokat is? És olvasott-e csak egyetlen könyvet is a

legnagyobb egyházi írók munkáiból? A szentek életét vajon ismeri? Hát arról tud-e, hogy az egyház feje körleveleket szokott kiadni, melyek felölelik korunk legfontosabb, legégetőbb kérdéseit?

Erzsi hallgatott. Mit is tehetett volna egyebet?

- Nos hát, - csapott le most rá szinte

parancsszerűen a társa - ha majd hazatér,

vegye elő ezeket a könyveket. Mindenekelőtt az Evangéliumokat. És olvassa azokat legalább is olyan elmélyedéssel, mint ahogy - mondjuk Beethoven életét olvasta. Hiszem, hogy így megtalálja az életöröm titkát: az igazi imát és a lélekkel telített munkát . . .

A kirándulásról vonaton tértek haza. A

vasúti kocsik tolongásig megteltek. Erzsiék is csak nagynehezen jutottak helyhez. Mellettük egy asszony ült, ölében egyik kisgyermekével. A másik, anyja térdéhez támaszkodva állt és keservesen sírt. Fáradt volt szegényke és a vonat zakatolása félelemmel töltötte el. Az öreg professzor ölébe kapta a kicsikét és csöndes, meleg szavakkal csititgatta. Szigorú tekintete megenyhült, mosolygott, szinte megfiatalodott az arca. A gyermek

pedig elhallgatott, bizalommal simult az idegen bácsi száraz, csontos karjaiba, s néhány pillanat múlva már kedvesen rá is nevetett. Erzsi csodálkozva nézte a szép képet.

- Ezt az embert néztem én száraz fá-

nak? ... Az előbb valósággal átszellemült, mi-

kor Istenről beszélt, most pedig hogy megfiatalodott egy gyermek mellett... És én...

Szégyenkezve fordult félre. Látta magát az

iskolában, a gyermekek között, unott arccal,

kedvetlenül járkálni, tanítani, dorgálni, dicsérni, dolgozni, robotolni... Lelkiismeretfurdalást érzett.

És először történt, hogy megkérdezte önmagát:

- Vajon nem énbennem van a hiba? ...

Lassanként eltelt a szünidő. És Erzsi, az

egészséges dorgálasok egész sorozata után hálás szívvel búcsúzott öreg barátjától:

- Engedje meg tanár úr, hogy néha hazulról is fölkereshessem néhány sorral. Sokat tanultam Öntől. S ha az életemet sikerül ezután helyesebb vágányra terelnem, azt nagyrészt a beszélgetéseinknek köszönhetem.

És komolyan felelte az öregúr:

- Nem mondtam én semmi újat. Csak el-

söpörtem a szeme elől azt a sok füstöt és kormot, amitől nem látott tisztán. Mindig örülni fogok az írásának, vagy látogatásának. De útravalóul, kérem, vigyen tőlem még valamit: 

-Ne csak azoktól az emberektől akarjon tanulni, akiket magánál okosabbnak ismer el. Higgye el, minden ember lelke rejt számunkra valami tanulságot. Amit pedig mi tudunk, az nem arra való, hogy féltékenyen elzárjuk mások elől és csak magunk táplálkozzunk belőle. Ne azért gyűjtsünk, hogy legyen, hanem azért, hogy adhassunk! . . .

A könyv ingyenesen letölthető innen:

http://www.korda.ppek.hu/konyv/gerely_jolan_hivatas_vagy_robot/?n=196