Regnum Eucharisticum
Regnum Eucharisticum
Athanasius Schneider püspök első látogatása Magyarországon
Előadások, homília, exkluzív interjú
(19- 23. oldal)
-részlet-
Az elmúlt években létrejött az Egyházban egy csoport, mely főként papokból, valamint néhány püspökből és bíborosból áll. Ez a csoport meg kívánja változtatni a római katolikus egyház kétezer éves gyakorlatát, amely szerint az újraházasodott elváltak nem járulhatnak szentáldozáshoz, hiszen
ez ellentétes lenne Isten akaratával, melyről Isten igéjében ezt olvashatjuk:
„A házasságtörők nem öröklik Isten országát” (1Kor 6,9). Az említett csoport érvei olyan hozzáállásról tanúskodnak, amely a korai keresztény gnosztikusokat jellemezte, akik számára semmiféle problémát nem jelentett, ha a gyakorlat szembekerült a tanítással. Érveik továbbá Luther Márton elméletére emlékeztetnek, miszerint a hit üdvözítő ereje független attól, miként él az ember, sőt a bűnbánatot és életünk megjobbítását sem
kívánja meg. A Tridenti Zsinat ezt a véleményt eretnekségnek minősítette (vö. 4. kán., 14. pont).
A fenti csoport a maga szofisztikus és cinikus módján végül a homoszexuális cselekedetek égbekiáltó bűnét is el kívánja fogadtatni. A homoszexuális pár jó tulajdonságaira hivatkozva szodomisztikus együttélésük objektíven bűnös cselekedeteit is igazolni óhajtják. Isten igéje azonban, melyet a Szentírásban olvasunk, semmit sem veszít igazságából, és éppúgy érvényes napjainkban, mint Jézus és az apostolok idején:
„Ne ámítsátok magatokat: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem kéjencek, sem férfiakkal paráználkodó férfiak nem részesülnek Isten országában”
(1Kor 6,9)
és:
„Mert a paráznákat és a házasságtörőket megítéli Isten” (Zsid 13,4).
Krisztus kristálytiszta tanítását a válás teljes tilalmáról és a válást követő újraházasodás súlyos bűnéről az Egyház tanítóhivatala kétezer éve ugyanúgy értelmezi, és a lelkipásztori gyakorlatban is eszerint jár el.
A Tridenti Zsinat Krisztus ezen isteni tanítását ünnepélyesen dogmává nyilvánította:
„Ha valaki azt állítaná, hogy tévedett az Egyház, amikor azt tanította és tanítja az evangéliumi és apostoli tanítás folyományaként, hogy egyik hitves házasságtörése esetében sem szabad a házassági köteléket felbontani, s egyikük sem, még az ártatlan sem (aki nem is adott okot a házasságtörésre) köthet hitvese életében másik házasságot, sőt paráználkodik, aki elbocsátja a házasságtörőt, és más nőt vesz feleségül, amiképpen az is, aki elbocsátva a házasságtörő férjet máshoz megy hozzá: legyen kiközösítve.” (7. kánon, 24. pont).
Az I. Vatikáni Zsinat a következő biztos tanítást fogalmazta meg:
„Aki lehetségesnek mondja, hogy az Egyház által előadott dogmák a tudomány előrehaladtával később más értelmet nyerhetnek, mint amilyet az Egyház azoknak tulajdonított és tulajdonít, legyen kiközösítve” (Dei Filius, 4. De fi de et ratione, 3. kánon).
Azoknak a katolikusoknak, akik még komolyan veszik keresztségi fogadalmukat, nem szabad félniük ezektől az új szofisztikus tanítóktól, akik a paráználkodást és házasságtörést hirdetik, akkor sem, ha – sajnálattal
jegyezzük meg – egyesek közülük püspöki, illetve bíborosi hivatalt töltenek be. Ezek a magas egyházi tisztséget viselő tanítók nem Krisztus tanítványai, hanem Mózesé vagy Epikuroszé. Ez az új tanítás a házasságról és
a nemiségről, valamint a vonatkozó lelkipásztori gyakorlat a Krisztus előtti időkbe viszi vissza a keresztényeket, mikor a zsidók keményszívűségük és szívük vaksága miatt elutasították Isten eredeti, szent és bölcs akaratát; a keresztények olyanokká válnak, mint a pogányok, akik nem ismerik Istent
és az Ő akaratát.
A Szentlélek így tanít minket a Szentírásban: „Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek. Kerüljétek a tisztátalanságot. Mindegyiktek
szentül és tisztességesen éljen feleségével, és ne szenvedélyes érzékiségben, mint a pogányok, akik nem ismerik az Istent”
(1Tesz 4,3–5).
Csak az az élet hozza el az új életet, és csak annak van súlya, amely megfelel a házasságra és a nemiségre, valamint annak gyakorlatára vonatkozó eredeti isteni igazságnak, vagyis annak az igazságnak, amely „Jézusban áll fenn” (Veritas in Iesu: Ef 4,21), és amelyet Krisztus állított helyre, az Egyház pedig hűségesen továbbadott.
A 19. században a híres olasz költő Alessandro Manzoni óvott attól,
hogy pogány hozzáállással vegyük magunkhoz a szentségeket, vagyis anélkül, hogy mindenestül ellentmondanánk a bűnnek, és csak a külső ceremóniára hagyatkozzunk. A következőket írja: „A Tridenti Zsinattal
együtt minden katolikus vallja: »Ha valaki tagadná, hogy a bűnök teljes és tökéletes megbocsátására a gyónó három dolgot köteles teljesíteni, és ez egyben ’mintegy anyaga’ is e szentségnek, ti. bánatot, gyónást és elégtételt, melyek a szentség három részét alkotják, legyen kiközösítve«”
(Trid. Zsin. IV. kán., XIV. pont).
Sőt, ha úgy él ezzel a szentséggel, hogy nem
teljesíti a fenti feltételeket, szentségtörést követ el, és eddigi bűneit újabb utálatos bűnnel tetézi. Az Egyház tanítása szerint csak akkor juthatunk el a megszentelődés bármely fokára, ha visszatérünk Istenhez, szeretjük
az igazságot, és gyűlöljük a bűnt. Van az emberben egy babonás késztetés, hogy csak a külsődleges formákban bízzon, és pusztán azért végezze el a vallási szertartásokat, hogy elfojtsa a bűntudatát, és ne kelljen megtérnie
és vezekelnie bűneiért és megtagadnia szenvedélyeit, ez pedig nem más, mint pogányság. A pogányság pontosan ezt az emberi késztetést szolgálja ki” (Osservazioni sulla Morale Cattolica [A katolikus erkölcsiség igazolása], 1819).
4. Hogy a házasságban és a családban való élet Isten akarata és bölcsessége szerinti szépsége felragyoghasson, minden korban ellent kellett állni a világ és a testiség szellemének. VI. Pál pápa a következőket mondta a II. Vatikáni Zsinat utolsó ülésszakán tartott homíliájában:
„Krisztus akarata szerint az Egyház mindenkor ugyanaz, soha nem változandó, és mindig szemben áll a profán kultúrával” (1965. okt. 28-i homília).
A II. Vatikáni Zsinat felhívta korunk katolikusainak figyelmét arra a botrányra,
amit a megvallott hittel ellentétes életforma jelent:
„Az Anyaszentegyház gyermekei azonban el ne felejtsék, hogy kiváltságos helyzetüket nem saját érdemeiknek, hanem Krisztus különös kegyelmének kell tulajdonítaniuk; s ha nem válaszolnak rá gondolattal, szóval és cselekedettel, nem csupán nem üdvözülnek, hanem szigorúbb ítélet alá is esnek” (Lumen gentium, 14. pont), és:
„A megvallott hit és a mindennapi élet között mutatkozó hasadást, mely oly sokaknál tapasztalható, korunk súlyos tévedései közé
kell számítani” (Gaudium et spes, 43).
II. János Pál pápa beszél arról, mekkora a veszélye annak, hogy a katolikusok életében eltávolodik egymástól a hit és az erkölcsiség:
„A szabadság és igazság szembeállítása, sőt gyökeres szétválasztása csak megnyilvánulása és beteljesedése egy súlyosabb és veszedelmesebb kettősségnek, mely szétválasztja a hitet és az erkölcsöt. Ez a szétválasztás jelenti az Egyház
legégetőbb lelkipásztori gondját a szekularizmus mostani folyamatában”
(Veritatis splendor kezdetű enciklika, 88).
Az elváltak – formákhoz és szertartásokhoz ragaszkodó – újraházasodása végső soron egyfajta babonára utal. Ezek az emberek új, bűnös kapcsolatukat a szertartás külsődleges elvégzésével kívánják igazolni.
G. K.Chesterton éleslátóan mutat rá, miért rossz az elváltak újraházasodása, és milyen
ellentmondás feszíti belülről:
„A szabad szerelmet eretnekségnek tartom,
a válást pedig babonának. Nemcsak arról van szó, hogy inkább tekinthető babonának a válás, mint szabad szerelemnek, hanem sokkal inkább babona, mint szentségi házasság, és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. A válás, nem pedig a házasság védelmezői azok, akik merev és üres szentségi jelleget tulajdonítanak a puszta ceremóniának, anélkül, hogy annak belső értelmét tekintetbe vennék. Ellenfeleink, nem pedig mi vagyunk azok, akik nem
a valóság szelleme, hanem a rituálé betűje szerint remélik üdvösségüket.
Ők azok, akik szerint a bíróságon, majd a templomban vagy a házasságkötő teremben elvégzett titokzatos és mágikus rítus egyként használható arra, hogy fogadalmat tegyenek, vagy a fogadalmat megszegjék, hűséget fogadjanak, vagy a hűséget megtörjék. Csak annyi a különbség a kétféle rituálé
között, hogy a bíróság jóval inkább ragaszkodik a formaságokhoz. A napnál
világosabb hasonlóságok azonban rámutatnak arra, hogy pusztán barbár hiszékenységről van szó. Hogy babonának tekinthető-e az, ha valaki úgy véli bizonyítani igazát, hogy megcsókolja a Bibliát, arról lehet vitatkozni.
De ha valaki abban a hiszemben csókolja meg a Bibliát, hogy minden, amit mond, igaz is lesz ettől, mindenképpen a leghitványabb babona. A Biblia legsötétebb és legmegvetendőbb bálványozása lenne, ha azt hinnénk, hogy
a puszta könyv puszta megcsókolása képes megváltoztatni a hamis eskü erkölcsi minőségét. Holott pontosan ez történik, mikor valaki azt állítja, hogy az újraházasodás megváltoztatja a házastársi hűtlenség erkölcsi minőségét”
(The Superstition of Divorce II, 1920).
Az elváltak újraházasodása egyfajta szentségtörést képvisel, amint arra
G. K. Chesterton az alábbi rövid mondatában mutat rá: „A felvilágosultak rendkívül mérgesek, hiszen az a keresztény, aki több feleséget szeretne, mikor pedig ígérete egyhez köti, nem szegheti meg ígéretét ugyanannál
az oltárnál, amelynél az ígéretét tette”
(The Tragedies of Marriage, 1920).
Az érvényes házasság felbontásában van valami könnyelműség, és a könnyelműség szellemét és kultúráját teremti meg. G. K. Chesterton bemutatja ezt a jelenséget, melyet az emberi valóság is igazol:
„Ha a házasság könnyelműen felbontható, akkor a házasságokat is könnyelműen
fogják kötni. Ha az emberek minden ok nélkül elválhatnak egymástól, akkor házasságra is minden ok nélkül fognak lépni. Nem nehéz megjósolni, hogy ha az érzéki elragadtatás állapota elmúlik, azzal fogják vigasztalni
magukat, hogy maga a kapcsolat is elmúlt. Miért is ne számíthatná ki adott úr pontosan, hogy adott hölgy vérmérsékletét tíz hónapig képes elviselni, vagy hogy az éneklését két évig élvezi. Ismét előkerülhet a régi vicc, mi-
szerint az ember a bútorokhoz és a divathoz választ feleséget, de immár nem mint vicc, hanem mint az ünnepélyesség új formája: bebizonyosodik, hogy az új vallás rendszerint nem más, mint régi vicc – új formában” (The Vista of Divorce, 1920.)
Mikor egyes papok amellett szállnak síkra, hogy engedélyezni kell a szentáldozást az elvált és új polgári házasságot kötöttek számára, valójában a házasságtörésüket és a hatodik parancsolat elleni vétküket áldják meg. Azt az üzenetet közvetítik ezeknek a híveknek, hogy válásuk és a szentségi
kötelékük folyamatos megszegése végső soron pozitív valósággá válhat.
Más szóval: ezek a papok hazudnak. Hogy azonban nyilvánvaló hazugságukat és Isten igéjének meghamisítását elrejtsék, „Isten irgalmasságára” hivatkoznak, és érzelgős kifejezéseket használnak: „tárjuk ki az ajtót”,
„legyünk találékonyak a lelkipásztori munkában” és: „legyünk nyitottak a Szentlélek meglepetéseire”. Az ilyen elmélet és gyakorlat Georges Orwell alábbi mondatával jellemezhető:
„A politikai nyelv célja, hogy a hazugságot
igazságnak, a gyilkosságot tiszteletre méltó tettnek, a gyenge szellőt erős sziklának tüntesse fel”.
Szent II. János Pál a következőket tanította: „Ha a cselekedetek bensőleg rosszak, a jó szándék vagy a különleges körülmények csökkenthetik ugyan a rosszaságot, megszüntetni azonban nem tudják: ezek a cselekedetek »orvosolhatatlanul« rosszak, lényegi természetüknél fogva sem Istenre, sem a személy javára nem irányulhatnak. Szent Ágoston írja: »Mivel már maguk
a cselekedetek bűnök (cum iam opera ipsa peccata sunt), mint pl. a lopás, a házasságtörés, a káromlás és más hasonló cselekedetek, ki merné azt állítani, hogy jó motívumokkal hajtván végre őket (causis bonis) már nem volnának bűnök, vagy ami még képtelenebb következtetés: indokolható
bűnök volnának?« (Contra Mendacium, VII, 18). Ezért egy tárgya miatt bensőleg rossz cselekedetet a körülmények vagy a szándék soha nem tud »szubjektíve« jó vagy védhető választássá alakítani” (Veritatis splendor, 81).
