Hivatásbeli feladataink

Volt egy párbeszéd nemrég az életemben, aminek szem- és fültanuja voltam. Nagyon sok dolog tudatosult bennem általa. Sokszor elmegyünk valami mellett vagy természetesnek vesszük. Pedig jó néha, ha elgondolkodunk olyan dolgokon is, amik megszokottak. 

Az egész párbeszéd arról szólt, hogy egy idősebb ember szóvátette valakinek, hogy a mai fiatalok nem alkalmasak kétkezi munkára, nem képesek megfogni a seprűt sem. Mindegyiknek diplomája van, mondta.

Ez akkor történt, amikor egy alkalmon voltam, ahol mindenki bemutatkozott. Előttem egy vezető beosztásban dolgozó, középkorú férfi mutatkozott be. Amíg ecsetelte, hogy ő milyen szuper munkaerő és vezető, én arra gondoltam, hogy én semmi vagyok. Ne úgy értsétek ezt, hogy összezuhantam az önbizalom hiánytól, nem, nem ezt történt, hanem egy örömteli érzés volt, miszerint Istennek hála ki tudtam magamat üresíteni -és a világ szemében semmi sem vagyok, csak egy háztartásbeli édesanya-, úgy hogy ő betöltsön.

Először engem is felháborított picit ez a bácsi, aki szóvátette a diplomás fiatalokat. Aztán elgondolkodtam és rájöttem, hogy végülis igaza van. Ezen az alkalmon kiderült, hogy tulajdonképpen sokan közülünk alkalmatlanok a feladatok elvégzésére, amire hívtak minket. Elsősorban azért, mert magas óraszámban dolgoznak, de inkább azért, mert vezető beosztásúak és talán derogál nekik a kétkezi munka. 

Ezt találtam, ami ide kapcsolódik Robert Sarah bíboros, Nicolas Diat: Isten vagy a Semmi c. fantasztikus könyvében.:

"A szemlélődő aktivitás, az ember legmagasabb rendű tevékenysége. Ám a szemlélődés pontosan az ellentéte a gyakorlati tevékenységnek.

A szemlélődés meghatározásánál fogva az emberi élet legfontosabb momentuma. A bölcs még magára hagyatva is képes átadni magát a szemlélődésnek.

Arisztotelész megjegyzi, a bölcsnek az a feladata, hogy másokat is magával vonjon a szemlélődésre."

Ma azt sugallja a világ, hogy akkor vagyunk értékesek, ha teljesítünk.

Pedig Isten akkor is szeret és elfogad minket, ha csak úgy létezünk. Nem a teljesítményünk miatt szeret, hanem azért mert az övéi vagyunk. 

Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy ne éljünk tevékeny életet, de például a túlteljesítés által ki lehet égni, és erre sajnos hajlamos vagyok magam is, és korunk embere is.

 Nem az a lényeg itt, hogy a világi dolgok hajszolása, a folyamatos cselekvés sok embert megfoszt a legmagasabb rendű tevékenységtől, a szemlélődéstől?

Aztán arra gondoltam még, hogy mennyi apáca van, aki diplomát szerez és utána a napi feladatai "leszűkülnek" egyszerű házvezetői munkákra, karitatív munkákra, beteglátogatásra, szolgálatra.

Nemrég olvastam az Urunk színeváltozásáról nevezett Kinga nővér (kármelita) történetét, aki fiatalon, mellrákban hunyt el.

Itt megtudhattok róla többet is.:

https://youtu.be/f8qopmW4UE4

https://katolikushazassag.blogspot.com/2022/09/hogyan-viselkedjunk-masokkal.html

Ő matematika szakon végzett és soha nem jelentett problémát neki, hogy a rendbe való belépése miatt a diplomáját tulajdonképpen a polcon hagyja porosodni.

Lehet, hogy kicsit messziről indultam, de mint egy sokgyerekes, keresztény anyuka, ugyanezt tettem meg, és még sokan megteszik. Lemondanak a világ szemében fényes karrierről. 

Biztosan nem utasított vissza feladatokat Kinga nővér a rendben, arra hivatkozva, hogy dehát "ő matematika szakot végzett". 

Nálam ez ilyen észrevétlenül alakult így, hogy nem használom a diplomámat és nem is hiányzik, hogy vezető legyek vagy elismerjenek a szakmámban.

 Istennek szeretnék tetszeni! Egyáltalán nem zavar, hogy naphosszat takarítok, mosok, főzök, pakolok, gyerekeket nevelek, leckét ellenőrzök, mesét olvasok, stb... Még kifejezetten élvezem is, hogy látható nyoma van a munkámnak. Főleg, ha arra gondolok, hogy az az értékrend, amelyet követve neveljük a gyermekeinket, talán évszázadokon keresztül fennt fog maradni. 

Egy katolikus nagymamám miatt tértem meg. Akkoriban senki sem volt az ismerőseim közül, aki komoly hívő, Isten kapcsolattal bíró ember lett volna, csak ő. Egy ember is elég egy családban. Isten kiárasztja a kegyelmeit egyetlen egy imádkozó családtag miatt is, pláne ha együtt imádkozunk mind.

Jézus azért jött közénk, hogy szolgáljon, nekünk is szolgálnunk kell egymást. 

"De Jézus odahívta őket, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy azok, akik a népek fejedelmeinek számítanak, uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak rajtuk.

De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok;

és aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgája.

Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

(Márk 10, 42-45)

A szülőség az élet legmagasabb rendű hivatása. Fogalmazza a Humanae vitae.

Miért érezteti azt a világ, hogy ez olyan semmi feladat és csak az a valaki, aki magas beosztásban dolgozik? 

A következő generációt neveljük.

Mit hagyunk a világra magunk utan?

A Szűzanya az alázatosság mintaképe. Mindig Isten akaratát tette és teszi ma is.

 Földi élete során egy olyan asszony volt, aki házimunkát végzett. Engedelmes volt a haláláig. Elfogadta a lelki mártíromságot. 

Nekünk is Őt kell kövessük! 

Ő Jézushoz vezeti minden elveszett gyermekét!

Legyen a "karrierünk" Mária követése.