Én már megkaptam a karácsonyi ajándékomat. 😉
Már nagyon régóta készültem, hogy elmegyek egy hagyományos rítusú, latin misére. Azért érdekelt, mert zavart, hogy keveset hallok ma a katekizmusról, az igaz hitünkről az új misés körökben és évek óta (mint utólag kiderült 😉) hagyományhű egyházi személyektől olvasok. Ez így észrevétlenül -a Szentlélek gondolom sugallta- ott volt.
Elmentem. Próbálom leírni, miket tapasztaltam.
* * *
Nincsennek szavaim, még nem tudom azt hiszem szavakba foglalni azt, aminek a részese lehettem. Csodálatos volt! Földöntúli! Az ég leszakadt és közénk jött Jézus! Minden mozdulat, minden ének, minden minden, ezt sugallta és nem csupán sugallta, hanem ez így is volt.
Kaptam hitet, ajándékba. Tudom és hiszem, hogy létezik Isten, fia, Jézus Krisztus köztünk élt, majd meghalt értünk, hogy nekünk örök életünk lehessen. Más alkalmakkor is megtapasztaltam már Isten segítő, támogató és fenyítő kezét is, a jelenlétét, az oltalmát. Nem friss megtérő vagyok.
De ez a mise valóban méltó volt hozzá!
Mindenki Rá figyelt, egyszerre, egy irányba. Voltak csendes, imádságos, szemlélődő pillanatok. Isten és ember találkozása volt. Kizárult a világ teljesen, az összes bonyodalmával, nyügjeivel, gondjaival és örömeivel is. Olyan volt, mintha lekapcsolták volna a földi világítást és fölkapcsoltak volna egy mennyeit.
Mindig azért jártam Szentségimádásra, mert az ilyen imádatok alkalmával kettesben tudtam lenni az Úrral. Mostanában elég sokszor - egyre többször- azt éltem meg a novus ordo- n -az új misén-, hogy nem tudok Istenre figyelni, mert annyira mozgalmas, zajos, folyton cselekvő. Az is zavart, hogy sokszor "átjött" a pap személyisége, emberközpontú és túl világias.
De most, olyan mintha visszataláltam volna az Úrhoz! Mélyült a kapcsolatom Vele.
Már olyan régóta hívott, hogy erre jöjjek és én nem figyeltem rá eléggé. Egy a hagyományhű mise nagyon más. Még én sem értem teljesen és még sokat kell tanuljak róla, de nem is kell mindent értsünk azonnal. Lehetséges, hogy azoknak, akik világiasabbak, liberálisabbak, nem fog ilyen merőben földöntúli, természetfeletti jelentéssel, tapasztalattal bírni a résztvétel vagy egyáltalán el sem akarnak menni, mert nehéz odaáldozni magunkat egy teljesen "újnak" (ami egyébként évszázados hagyomány, csak nekünk "új"). Meg merem kockáztatni azt is, hogy erre tényleg rá kell készülni. Nem lehet csak úgy beesni az utcáról. A magunk része is szükséges.
Az új mise csak 53 éves.
Ezen a trienti misén viszont a szentjeink is részt vettek.
Egyébként az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor a Ben Hur- ból idézték a zsidó asztali áldást a múltkori Mass of Ages videósorozat készítői. Így mutatták meg, hogy a felajánló imát az új mise során felváltották egy sima, zsidó asztali áldással. Ezért tényleg azt sugallja, hogy ott csak egy eucharisztikus lakoma történik, nem pedig szentmiseáldozat. Ezekről olvashattok az előző posztjaimban, amiket mostanában szedtem össze.
Ilyen a felajánlás a régi rítusban:
" Felajánlom...számtalan bűneimért, sértéseimért és hanyagságaimért, minden jelenlévőért és a keresztény élőkért és holtakért, hogy váljék üdvömre és az ő örök életükre. "
Felemelve a kelyhet, a pap azt mondta: "Felajánljuk, Urunk, üdvösséged kelyhét, kérvén jóságodat, hogy mint édes illat szálljon isteni Fölséged elé, a mi üdvünkért és az egész világ üdvösségéért."
Mi maradt meg az új misében?
Ez: " Áldott vagy Urunk, mindenség Istene, mert a te bőkezűségedből kaptuk a kenyeret. Felajánljuk Neked, mint a föld termését és az emberi munka gyümölcsét. Ebből lesz számunkra az élet kenyere."
Az új miserend egy betörléssel és egy törléssel átalakították a római kánon legősibb részét, amely az apostoli korra nyúlik vissza, hogy jobban közelítsen a lutheri formulához.
(Marcel Levebvre : Nyílt levél a tanácstalan katolikusokhoz c. könyvéből)
Igazából olyan időtlenség kerített hatalmába ott, a szentmisén. Olyan érzésem volt, mintha öt perc lett volna az egész. Még maradtam volna.
A gyerekeket is teljesen letaglózta, jó értelemben. Bő fél óráig meg sem szólaltak a mise után. Nekem is össze kellett szedjem magam, hogy újra meg tudjak érkezni a földre.
Tényleg természetfeletti volt.
Ezt úgy mondom, hogy már meg vagyok térve, járok egy jó ideje misére, gyakorlom a katolikus vallást, de mégis ilyet még nem tapasztaltam!
Méltó volt Istenhez!
Dicsőítette Őt!
Azt hiszem tudtam én is valamit hozzáadni, együtt érezni, odaáldozni, engesztelni.
Gyönyörű volt!
És most nem a lelkesedés beszél belőlem (mert azt kértem az Úrtól, hogy vegye el, ha nem használ előnyömre). Kértem, hogy úgy lássam Őt, a liturgiát, mindent, amilyen ténylegesen!
Nem tudom, milyen lenne egy harsányabb, világiasabb, a világban sokkal inkább jelen levő valakinek ezt a régi rítust megtapasztalnia, ami több évszázados hagyomány által maradhatott fenn és a Szentlélek akaratából, de azt hiszem mindenkinek szüksége van arra, hogy odaáldozza az életét, hogy együttműködjön Krisztussal, hogy engeszteljen, hogy mások örök boldogságát kívánja.
Ez a valódi boldogság!
A világból mindenhol kaphatunk, de Istennel itt találkozhatunk igazán. És ezek nem érzések, nem élmények, nem fellángolás szintjén vannak jelen bennem.
Krisztus keresztáldozatát ki tudjuk egészíteni, nem mintha égetően szüksége lenne rá, hanem nekünk van erre szükségünk azt hiszem. Így tudjuk Őt méltóképpen megdicsőíteni.
Szentmiseáldozat:
A szentmise →áldozat jellegének hangoztatása benne van a hiv. egyh. nyilatkozatokban, amelyek a kk-tól kezdve a pusztán jelképes értelmezéssel szemben kifejezték, hogy az átváltoztatott kenyér és bor lényegileg azonos Jézus föláldozott testével és vérével (D 355, 430, 574). A IV. lateráni (1215) és a konstanzi zsin. (1414-18) az eretnekek állításaival szemben hangsúlyozta, hogy a szentség a fölszentelt pap szavára valósul meg, amikor Krisztus személyét képviselve az átváltoztatás szavait kimondja (D 430, 584). Amellett Krisztus maga marad a főpap és az áldozat (D 430). Az egyh. nyilatkozatok a mise áldozati jellegét is magától értetődőnek veszik (D 429, 430, 449, 464, 698). A trienti zsinat (1545-63) azonban már dogmaként kimondta a prot. nézettel szemben (D 938, 948, 977): „Ebben a valóságos áldozatban a pap Krisztus testét és vérét ajánlja föl” (D 938, 962). Az áldozatot maga Krisztus rendelte, s az nem egyszerű megemlékezés és nem csupán dicsőítés v. hálaadás, hanem valóban engesztelő áldozat is élőkért és holtakért (D 940, 850, 997), amely azonban nem mágikus módon, hanem a könyörgés és bűnbánat közbejöttével hat. A mise áldozati valósága nem rontja le Krisztus áldozatának egyszeriségét, és az Egyh. nem csinál Krisztus áldozatából emberi áldozatot. A ~ ui. nem új áldozat, nem ismétlése a keresztáldozatnak, hanem megjelenítése a szentségi színek alatt. Ilyen értelemben mondjuk „emlékezetnek”. Olyan megemlékezés, amelyben maga az üdvrendi valóság jelen van (D 951). Krisztus ugyanaz a főpap a misében, mint a kereszten (D 940). A ~ azonban vértelen áldozat, hiszen Krisztus teste és vére a kenyér és a bor színe alatt jelenik meg, s a kenyér és a bor egymás mellett jelképezi testének és vérének szétválasztását a kereszten, vagyis a valóságos feláldozást. - Az ÚSz 4 helyen beszél arról, hogy Jézus az utolsó vacsorán rendelte az Oltáriszentséget. Ezekben megtaláljuk a ~ áldozati jellegének dogmatikai bizonyítékát és szemléltetését. Amit Jézus az utolsó vacsorán tesz, az elsősorban próf. jel, amelyben szavakkal előre jelzi engesztelő halálát, s azt tettével is jelképezi. Szavának isteni erejére a jelképben benne van a valóság is. Ezt a valóságot nyújtja övéinek. A legősibb hagyományt Lk 22,19-20 és 1Kor 11,23 őrizte meg. Eszerint Jézus bejelenti, hogy mint „Jahve szolgája” (Iz 53) testi valóságban áldozatul adja magát sokakért, vagyis a világ bűneiért. Jézus a Mk 14,24 és Mt 26,28: a kehely fölött elmondott szavakban fejezi ki, hogy a vérét mint az új szöv. vérét ontják ki, s ez utalás a Kiv 24,8-ra. Az utolsó vacsora tehát testének és vérének valóságos odaadásáról beszél, ami a kereszten be is következik. Jézus tehát ott a jelképek alatt elővételezi önmaga föláldozását a kereszt vtságában. Ezért állítjuk, hogy a kenyér és a bor színe alatt saját teste és vére van jelen, különben a szava nem az igazságot fejezné ki. Az áldás és a hálaadás szavaiban azt jelzi, hogy ez az áldozati lakoma az Atya megdicsőítését szolgálja. Amikor aztán mint áldozati eledelt odaadja övéinek, jelzi, hogy akik testében és vérében részesülnek, azok egyúttal áldozatának is részesévé válnak. Ez az odanyújtás is föltételezi a valóságos jelenlétet, amit egyébként az átváltoztatás szavai is kifejeznek. Amikor megparancsolta, hogy „ezt tegyétek az én emlékezetemre”, akkor nemcsak a szert. megismétlésére utasított, hanem garantálta, hogy az Egyh. cselekménye ugyanaz lesz, mint az övé volt az utolsó vacsorán. - Szt Pál ap. a 1Kor 10,18-21: összehasonlította az Euch-t a zsidó és a pogány áldozattal; ez az összehasonlítás értelmetlen volna, ha az Euch. nem lenne áldozat. A Zsid is az Euch-ra célozva beszél Jézus egyetlen áldozatáról, amely elvette a világ bűneit. A Jn 6,51: is Jézus saját testéről beszél, amelyet áldozatul ad a világ életéért, s a Jn 19,34 Jézus halálában is a húsvéti bárány föláldozását látja. - A dogmatörténetben az egyházatyák mint a lit. magyarázói beszélnek arról, hogy Krisztus kereszthalála eseménnyé lesz a misében. Nem megismétlésre gondolnak, hanem arra, hogy a keresztáldozat jelenvalóvá válik, s ezzel okolják meg, hogy az Euch. jelképes, hatékony megemlékezés (→anamnézis). Azt is állítják, hogy a ~ egyszersmind a ker-ek áldozata, amelyben megvalósult Mal 1,10 jövendölése. Megoldják azt a nehézséget is, hogy a Zsid szerint Jézus keresztáldozata egyetlen és megismételhetetlen, mert hatékonysága teljes. A ~ nem ismétli és nem kiegészíti a keresztáldozatot, hanem jelenvalóvá teszi az Egyházban, és annak gyümölcseit is kiárasztja. Különben is maga Krisztus adott parancsot a megemlékezésre. A másik nehézség abból adódott volna, hogy az ÚSz elutasította az anyagi áldozat bemutatását és inkább szellemi áldozatról beszélt. Az oltáron nem földi értéket mutatunk be, hanem Krisztus maga lesz az Egyh. áldozata termfölötti módon. A mise nevei, a megemlékezés és a hálaadás (anamnézis, Euch.) is arra mutatnak, hogy nem önálló áldozatról van szó, hanem Krisztus áldozatának jelképek alatti megjelenítéséről. Az Egyh. egyúttal hálát ad Krisztus áldozatáért, és vele együtt önmagát is áldozatul adja. - A kk. teol. Szt Ágoston nyomán már világosan beszélt arról, hogy a ~ Krisztus áldozata és egyúttal az Egyh. áldozata. Amennyiben Krisztus a főpap, vele együtt mutatja be az Egyh. is az áldozatot, hiszen az Egyh. az ő misztikus teste. Ezáltal a test egyre szorosabban összenő a fővel. A skolasztikus teol. kezdettől fogva a keresztáldozat emlékezetében és jelképezésében látta a mise áldozati jellegét, s ezt Szt Tamás világos érvekkel mutatta ki (STh III,82,10). - Luther tanítása az volt, hogy a misét föl lehet fogni mint lelki dicsőítő és hálaadó áldozatot Krisztus megváltó tevékenységéért, de nem lehet a ker-ek engesztelő áldozatának mondani. A prot. fölfogás azóta is az, hogy Krisztus egyetlen áldozatát semmiképpen sem lehet egyh. áldozattá tenni. A trienti zsin. határozatában teljesen Szt Tamásra támaszkodott, mert meglátta benne az Egyh. hagyományos hitének kifejezését. - Teológiailag: 1. Magából az Euch-ból kell kiolvasni, hogy az mennyiben és milyen értelemben mondható áldozatnak, s itt a szentségi jelkép játssza a főszerepet. Amikor azt az Egyh. áldozatának mondjuk, bele kell értenünk a hívők önátadását, amelyben a titokzatos test tagjai hasonulni akarnak a Főnek a kereszt vtságában kifejezett hódolatához. - 2. Az áldozati jelleg bizonyítéka megtalálható a Szentírásban, hiszen ott szó van Krisztus áldozati testének és vérének aktualizálásáról. Ezért joggal mondhatjuk, hogy az Euch. ünneplése Krisztus akaratából megjeleníti az ő egyszeri engesztelő áldozatát.
(Magyar Katolikus Lexikon)
A közösség élményt meg lehet élni bármikor, de Istennel lenni nagyon nehéz a mai világban, mert mindig hajtja a mai embert valami, hogy tegyen és ne legyen jelen igazán, ne szemlélődjön. Pedig másokért is úgy tehetünk a legtöbbet, ha Isten közelében vagyunk és Ő átformál, magához hasonlóvá tesz és így kedvesek lesznek neki az imáink, illetve olyanokért fogunk imádkozni és olyan dolgokat fogunk tenni örömmel, ami Isten akarata (és már a mienk is, mivel egyesülünk Vele).
Ez volt az első mise élőben, ahol az erény szót hallhattam. Sokáig nem hallottam ilyen dolgokról. A szentbeszéd velős volt, nem érzelgős, hanem tényszerű, mégis jámbor kivitelezéssel, a pap hangulata, személyisége nem jött át, aminek külön örültem. Engem zavar, ha viccelődik, jópofizik egy pap misén. A mise Istenről kellene szóljon, hogy neki áldozzuk magunkat, vele együtt szenvedünk, együttérzünk, ahogy azt a Szűzanya tette a Golgotán a kereszt lábánál. Ott sem volt ricsaj, fülsértő zaj, zenebona, világi zene, párbeszéd, bekiabálás, köszöngetés, kalimpálás, összeölelkezés.
Árad a kegyelem, ha azt tesszük, amit az Úr kér, ha együttműködünk, szolgálunk neki.
Most biztos van olyan, amit rosszul látok, azt érzem ez után a mise után, hogy semmit sem tudok. Egy hóvirág vagyok, tavasz hírnök, ahogy azt már megkaptam. Sokan taposnak, kevesen vesznek észre, mégis az egyetlen virág vagyok a télben. Tavasz hírnök. Milyen érdekes, hogy a születésnapomon is gyakran esik (esett) a hó és már nyílnak a hóvirágok. Már csak a többi hóvirágot kell megkeressem. Mert csokorban nőnek. Taposnak, nem értenek, mégis azzal a kevéssel, amit adhatok, nagy dolgok születhetnek. Az emberek arcára mosolyt csalok, de aztán már fordulnak is el tőlem, mert csak pár hét és hónap és nyílik a tulipán, a nárcisz, az írisz, a gyönyörűséges rózsa, a mezei virágok, liliomok. Ők figyelemre méltóbbak. Gyönyörűbbek. Illatosabbak, szemet gyönyörködtetőbbek.
Csak egy pillanatra tekintenek rám, de sokszor fordulatot hozok az életükbe egy pillanat alatt is.
Hírvivő.
Nem díszelgek asztalokon, nem kötnek csokrot belőlem, nem préselnek könyvekben, hogy megmaradjak. Ha le is szakítanak, eldobnak hamar, mert könnyen elhervadok és csúnya leszek, ha nem maradhatok meg a természetes közegemben.
Ha le is taposnak nagy bakkancsaikkal, könnyen kirúgom magam. Nem élek sokáig és látványosan, de amit mutatok, az maradandó és változásra késztet, felkészít a Tavaszra, ami eljön!
Az új mise is dicsőíti Istent, de ott az ember felöli áldozat nem biztos, hogy megvalósul sajnos, hiszen sokaknak a szentmise leredukálódott egy eredetileg protestáns tanítás szerinti: eucharisztikus lakomára (Úrvacsora) csupán. Így sokan nem hoznak áldozatot Istennek, nem helyezik el az életüket az oltárra, így nem is dicsőítik Istent igazán azt hiszem, hiszen a szentmise róluk szól, arról hogy enyhülést, felfrissülést kapjanak általa. Emberközpontú. Gyümölcseiről ismeritek meg...Mik ezek? Alapvető katolikus tanítás ismeretének a hiánya, fülüket csiklandozó tanítás elfogadása, hitehagyás, paphiány, kisebb családok, fogamzásgátlás elfogadása, elváltak- újraházasodottak áldoztatása, homoszexuális párok megáldása, gyónók számának drasztikus csökkenése, az Eucharisztiában jelen levő Jézus Krisztus valóságos jelenlétében való hit elvesztése, kevesebb imádkozó (ők is minimálisan imádkoznak és főleg saját szavas, kérő imákat mondanak), a Rózsafüzér ima fontosságát alig hírdetik, stb.
Együttérző áldozat.
Engesztelés.
A Szűzanya is ezt kérte Fatimában, hogy engeszteljünk a bűnösök megtéréséért és az Egyházban jelen levő bűnökért.
Milyen fontos lenne a mai világban!
Az irgalmasság cselekedetei.
"Az új miserítus bevezetésével a trienti misét nem törölték el és nem is tiltották meg. Ez aligha lett volna lehetséges, mivel egy ilyen régi rítust az Egyház még soha nem tiltott meg, továbbá Szent V. Piusz pápa a trienti miserendet meghatározó Quo primum bullájában (1570. július 17.) elrendelte, hogy ennek a miserítusnak mindenkor érvényben kell maradnia és e mise bemutatását soha nem szabad megtiltani a papoknak.
Ennek ellenére újra és újra felmerült az a vélekedés, hogy eltöröljék, és a legtöbb püspök megtiltotta papjainak a trienti mise bemutatását. XVI. Benedek azonban 2007. július 7- én kiadott Summorum pontificum kezdetű motu proprio- jában hivatalosan is megerősítette, hogy a hagyományos mise soha nem lett eltörölve.
Szó szerint idézve:" Ezért megengedett a szentmise áldozatot megünnepelni a Boldog XXIII. János által kiadott és soha el nem törölt Editio typica római misekönyv szerint mint az egyházi liturgia rendkívüli formája (DH 1751)."
A dokumentumot kísérő levelében ezt írta a püspöknek:
"Ami a korábbi nemzedékeknek szent volt, nekünk is szent és nagy marad, ez nem válhat hirtelen tiltottá vagy akár károssá. Mindannyiunk számára jó, ha megőrizzük azokat az értékeket, amelyek az Egyház hitéből és imádságából nőttek ki. "
(Matthias Gaudron: Katekizmus az Egyház válságáról c. könyve 114.oldal)
Ajánlom:
https://youtu.be/gwBDY-WXeqY
https://m.youtube.com/watch?v=G-4qfO7p95M&feature=share
https://invocabo.wordpress.com/2022/09/09/a-hagyomany-es-az-igazsagnak-valo-engedelmesseg-elsobbsege-2-resz/
https://youtu.be/ue9VoAEQ9x8
