Elszakadás, hitehagyás

Ezt a bejegyzést nem en írtam, csak idézek. Két forrást is megjelöltem. Érdemes elolvasni őket. Amit itt megosztok, az csak egy kis részlet. Akinek van füle, hallja meg!

2009. április 22-én, szerdán tartott általános audienciáján XVI. Benedek pápa figyelemre méltó módon utalt egy ismeretlen észak-afrikai ókori keresztény íróra, Tyconiusra. Tyconius neve még az széleskörű ismeretekkel rendelkező tudósok és az egyháztörténelem iránt érdeklődők körében is gyakran ismeretlen. Ha egy diák a latin atyák tanulmányozása során valaha is találkozik Tyconiusra való hivatkozással, az általában csak úgy mellékesen történik, mintegy futó pillantást vetve rá.

Saját szavaival Tyconius ezt a meggyőződését többféleképpen fejezi ki: “az egy testben két rész van: az egyik kitartó, a másik vétkes“;[16] “az egyházban a jók az idők végezetéig keverednek a gonoszokkal“;[17] “az egyház nem fog minden gonosz embert kiköpni, hanem [csak] néhányat, hogy megmutassa a világnak, milyen lesz az utolsó üldözés. De egykedvűen tűri a többieket. Bár lelkileg kívül vannak, mégis úgy tűnik, mintha belül tevékenykednének“;[18] “két épület van az egyházban, az egyik [sziklára épült], a másik homokra“;[19] “ezek azok, akik látszólag az egyházban vannak, de [valójában] kívül vannak“;[20] “a hamis testvérek, akik, miután elutasították Krisztust, szájukkal vallják őt, de tetteik által azt mondják: ‘Nekünk nincs királyunk, csak császárunk’“;[21] és “nemcsak a világ királyaiban van káromlás, akik által a [templomban] bent lévők el vannak ítélve; hanem még azokban is, akik bent vannak. “[22]

Tyconius megérti, hogy a végidők nagy “elszakadását” nem az fogja okozni, hogy a hűtlen emberek elhagyják Krisztus Menyasszonyát, hanem inkább az, hogy Krisztus Menyasszonya elszakad azoktól, akik benne hűtlenek. Más szóval, Tyconius számára nem a hitetlenek fognak “elválni”, hanem az igaz hívők, akik külön fognak vonulni az egyházon belüli gonoszoktól. Valóban paradox fordulat.

Tyconius kifejti: “Az Antikrisztusnak az egész világon meg kell nyilvánulnia, és ugyanígy az egyháznak mindenütt le kell győznie… Most azonban az egyházban van elrejtve.”[43].

Tyconius írja: “Mielőtt az ‘elesés' [2Tessz 2,3] bekövetkezik, mindenkit Isten népének tekintenek. Amikor az ‘elesés’ megtörténik, akkor jelenik meg Isten népének harmadik része.”[44] Robinson megjegyzi: “A szentek kitartanak és hűségesen hírdetik majd Isten Igéjét, a hamis testvérek pedig lelepleződnek, amikor megfordulnak és üldözik az Egyházat: “akik az ördöggel szövetkeznek, bár azt mondják, hogy keresztények, harcolni fognak az Egyház ellen.“[45] Robinson így zárja: “az üldözés végül és teljesen feltárja a szentek és a hamis testvérek kilétét.“[46].

Egy bárány tovább viszi, miután egy kígyó titokban belé juttatja a mérgét. Mert ha nyíltan úgy beszélne, mint egy kígyó, akkor nem hasonlítana egy bárányhoz. Most pedig báránynak álcázza magát, amely [álruhán] keresztül megtámad egy igaz bárányt. Isten nevében beszél, ami [álcázás] révén elfordítja az igazság útjáról az Istent keresőket. Emiatt mondta az Úr: “Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik báránybőrben jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok.”[47]

Továbbá győzni fog az Antikrisztus felett, és végül megfutamítja a hamis egyházat.
Hasonlóképpen, ha a hamis egyház “tökéletessé” válna gonoszságában, akkor a nagy discessio pillanatában saját hamis uralkodóra lenne szüksége, ahogyan azt Pio atya megjósolta [77]. Egy hamis pápa. Olyan, aki pápának látszik, de valójában csak egy püspök, aki a püspökök azon csoportjából került ki, akik Tyconius szavaival élve “az egyház adományának álcája alatt azt teszik, ami az ördög akaratát előmozdítja”. “[78] Az igazi Egyház hamisítványa, de csak illúzió, valami, amit “mint tükörben” látnak – megengedve, hogy hatalmában álljon megtéveszteni az egész világot és szinte az egész Egyházat, hogy leleplezze és feltárja az Egyházban elrejtett “gonoszság titkát”, amelyet most végleg el kell pusztítani egy olyan szabadítással, amelyet maga Isten fog biztosítani [79].

II. János Pál pápa 1976-ban a pennsylvaniai Philadelphiában tartott eucharisztikus kongresszuson mondott beszédével:

"A legnagyobb történelmi konfrontáció előtt állunk, amelyet az emberiség valaha is megélt. Nem hiszem, hogy az amerikai társadalom széles köre, vagy a keresztény közösség egész széles köre ezt teljesen felfogja. Most az egyház és az antiegyház, az evangélium és az antievangélium, Krisztus és az Antikrisztus végső összecsapása előtt állunk. Az összecsapás az Isteni Gondviselés tervei között van. Ezért benne van Isten tervében, és olyan próbatételnek kell lennie, amelyet az Egyháznak fel kell vállalnia, és bátran szembe kell néznie vele [81].

Tyconius számára nem kérdéses, hogy mi lesz az Egyház végső sorsa: “az utolsó üldözés megtisztítja majd egészen a hetedik harsonáig“, amely “az Úr eljövetelét”[53] jelzi majd, “az lesz a jövő idők egyháza, amikor a gonoszok már elkülönültek közülük, és csak a jók fognak Krisztussal együtt uralkodni. “[54] Tyconius tehát biztos abban, hogy “az utolsó idők egyháza, akár püspökeiben, akár népében, semmiképpen sem képes elpusztulni.“[55]

Forrás: https://invocabo.wordpress.com/2022/09/11/ratzinger-tyconius-es-fatima-egy-ertelmezo-kulcs-a-vegidokhoz/

Cuchet kimutatja, hogy 1965 nem csak a szentmisén való részvétel szempontjából volt az összeomlás éve, hanem a gyónás (ma már “kiengesztelődés szentsége”), a keresztség és az utolsó kenet (ma már “betegek kenete”) tekintetében is – és néha ez még drámaibb volt. A számadatok, amelyeket felsorakoztat, egyszerűen megcáfolhatatlanok.

Cuchet-nek, a hivatásos történésznek, az okok kérdésével kellett foglalkoznia. Érzékelhető a vonakodása attól, hogy aknamezőre lépjen. Bár a tendencia több évszázadon át a katolicizmus lassú hanyatlása volt, néhány mélypont (francia forradalom) és csúcspont (a XIX. században – gondoljunk csak az ars-i plébánosra és Szent Terézre -, valamint az első és második világháború után), az 1965-ös összeomlás olyan drasztikus és gyors, hogy az akkoriban mindenki számára teljesen váratlan volt. És Boulard volt az első azok között, akiket megdöbbentett az általa egy generáción át rajzolt adatsorok ilyen rendhagyó fordulata. Miért pont ekkor történt?

Cuchet óvatosan megkockáztatja a következőket (144. o.): “Honnan jöhetett ez a szakadás, hiszen szakadás volt, honnan jöhetett? Egy ilyen nagyságrendű jelenség mögött kellett lennie valamilyen eseménynek, amely legalábbis kiváltotta. Az én hipotézisem az, hogy ez a II. Vatikáni Zsinat volt. “[6]  Azzal védekezik, hogy azt állítja, hogy a zsinat szövegeinek a priori nem sok köze volt az összeomláshoz, miközben azt elismeri, hogy talán a liturgikus reform vagy a vallásszabadságról szóló szöveg bizonyos elemei hozzájárulhattak. De az biztos – teszi hozzá -, hogy a liturgikus reformról szóló szöveg nem csökkentette a vasárnapi liturgia fontosságát – épp ellenkezőleg!

Ez a katolikusok számára azt jelentette, hogy engedélyezték, hogy maguk döntsenek a tanítással és fegyelemmel kapcsolatban (ma ezt “cafeteria-katolicizmusnak” neveznénk)

Megemlíti a latin nyelv elhagyását, a névmások megváltoztatását Isten megszólítására (“Thou” vs. “you” az angol kontextusban), a kézbe áldozást, a korábbi kötelezettségek minimalizálását vagy elvetését (lásd alább) stb.

4) Az új lelkipásztori orientációk gyakran elfelejtett alapelve a katolikusok elkötelezettségi szintjével kapcsolatos magas elvárások, amelyek már 1960-ban kezdődtek és 1965-re általánossá váltak. A gyermekeik keresztségéhez való hozzáférés nemcsak azt az ígéretet kívánta meg, hogy a gyermekük katekézisét vállalják (ami már eddig is így volt), hanem most már egy több hónapos “felkészítést” is, amelyen a szülőknek át kellett esniük. Ha a lelkipásztor úgy ítélte meg, hogy a szülők nem eléggé elkötelezettek, elhalaszthatta a keresztelést – ez fordítottja volt annak a zsinat előtti sürgetésnek, hogy a gyermekeket minél hamarabb megkereszteljék. Az egyházi házasságkötés szociológiai konvencióból személyes befektetéssé és nyilvános hitvallássá vált, amelytől sokan különböző okokból (illendőség, diszkréció, egyszerű félénkség) visszariadtak.

Az eucharisztikus böjt (hagyományosan éjféltől a szentáldozásig semmilyen ételt és italt nem fogyasztottak) fokozatos csökkentése, amelyet XII. Pius kezdett el 1953-ban (a víz már nem törte meg), VI. Pállal gyakorlatilag megszűnt (a “szentáldozás előtti egy órás” eucharisztikus böjt).

Az engedély, hogy a vasárnapi misekötelezettséget teljesítsék a szombat esti misén való részvétellel, hozzájárult a vasárnapok deszakralizációjához, amelyek középpontjában most már a szabadidő állt (amit a televíziók és az autók immár széles körben elterjedt birtoklása sokkal szabadabbá tett). Cuchet mellékesen megemlíti, hogy abban az időben a papság pozitívan értékelte ezeket a hatásokat: egy lelkipásztor most már biztos lehetett abban, hogy azok a katolikusok, akik még vasárnaponként elmentek a misére vagy péntekenként vezeklést végeztek, “szabadabban és tudatosabban” tették ezt.

Forrás:

https://invocabo.wordpress.com/2022/09/25/a-katolikus-osszeomlas-anatomusa/#more-3372