Albert István: A házasság
Albert István: A házasság
Szentbeszéd sorozat
A házasság a maga természeti mibenlétében is szent és telítve van isteni akarattal és magasztossággal, attól tehát egészen semmiképpen sem tudunk megszabadulni.
A másik pedig az, hogy a házasság mibenlétét meghatározni nem nekünk adatott. Az független az emberi tetszéstől, vagy nem tetszéstől, és nincs hatalmunkban válogatni saját elképzelésünk szerint. A házasságot az emberi szabadakarat létesíti ugyan, de ennek az akaratnak csak abban van szerepe, hogy köt-e házasságot, és ha igen, kivel. A továbbiakban már teljesen kötve van a házasság törvényével.
Az ember tehát kénytelen szembenézni a valósággal, a valóság pedig az, hogy nemcsak maga a természet, hanem külön az Úr Krisztus a házasságot szentté tette. Az Úr Krisztus a házasságot szentségnek rendelte úgy, hogy senki az övéi közül, aki keresztény, másképp házasságot nem köthet, csak úgy, hogy egyúttal szentséget is fölvesz. Aki nem akarja a házasságot mint szentséget, az valójában nem köt házasságot.
Amikor az Úr Jézus ezt a törvényt kihirdette, nem nehezebbé akarta tenni a házasságot, nem megnyomorítani akarta övéi életét, hanem szabadulást, segítséget akart hozni. A házasság tehát mint Krisztus törvénye, a házasság mint szentség, még fokozottabban arra van hivatva, hogy szebbé, gazdagabbá, boldogabbá, tartalmasabbá, krisztusivá, sőt talán szabad azt mondani, igazán emberivé szentelje, segítse az emberek életét.
Mert mit jelent az, hogy a házasság szentség? Jelenti azt, hogy a házasság közvetlen, eleven kapcsolatba kerül az Isten-Krisztussal. Jelenti, hogy amikor két keresztény megfogja egymás kezét a nagy elhatározással, hogy egy életre szóló szent akarással a nagy igennel együtt haladjanak, akkor maga Krisztus áll oda közéjük, nem hogy elválasztó legyen közöttük, hanem hogy a maga erejével kösse őket egymáshoz, hogy a minden természetes hatalomnál erősebb, minden nehézséget legyőzni tudó kegyelemmel járja át az ő életüket.
A házasság kegyelembe öltözteti az embert, nemcsak úgy, hogy részeseivé teszi őket annak a fölséges szent életnek, az Isten-közösségnek, hanem úgy is, hogy fölszenteli őket az Isten teremtő tevékenységében résztvevő nagy, szent hivatásra. Ez a fölszentelés nemcsak abban áll, hogy – amint mondani szoktuk – a házastársak kegyelmet kapnak, hogy a házasság kötelezettségeit az Istennek tetsző módon tudják teljesíteni. Ez is óriási dolog, mert a
házasság letagadhatatlan nagy feladat elé állítja a házasfeleket és kemény próbára teszi a tusakodó és roskadozó akaratot, de a házasságra való felszentelés ennél mérhetetlenül többet jelent még.
A fölszentelés jelent annyit, hogy a házasságban a házasfelek valamiképpen a papságnak titokzatos misztériumához lépnek egészen közel, kegyelem közvetítők lesznek. A házasság az egyetlen szentség, amelyet nem a fölszentelt, a liturgiai papság, az egyházi rend képviselőjének szentelő közreműködésével jön létre, Egyházunk tanítása szerint a házasság szentségét maguk a házasfelek szolgáltatják ki egymásnak. Ők lesznek egymás számára a
krisztusi kegyelem közvetítői. Micsoda megrendítő valóság! A házasság, amely a maga összetevőivel olyan mélyen benn áll a természetes fiziológiai életben, ilyen döbbenetesen isteni mélységeknek színhelye. A házasfeleken keresztül maga a kegyelemszerző Krisztus működik, amikor rajtuk keresztül, általuk árad az isteni élet eleme, a kegyelem egymás felé, és így bennük egészen különleges módon megvalósul Szent Péter apostol titkokat reveláló fölkiáltása: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből csodálatos világosságra hívott benneteket.” (1Pét 2,9).
Pedig, Testvéreim, még ezzel sincs vége. A házasság szentsége, a kegyelem közvetítésére való fölszentelése annyit is jelent, hogy a házasság létrejöttével olyan titokzatos zár, kegyelem-áramkör létesül, amely a maga sajátos természete szerint véget nem ér, állandóan áramló, holtomiglan, holtodiglan szóló. A házasság nemcsak abban a pillanatban szentség, amikor kimondják az igent. A házasság szentség végig az életen, mindaddig, amíg azt a házasságban létesült áramkört a halálnak az erőszakossága meg nem szakítja. Tehát egy
életre szóló, maradandó szentség, és mindaddig valósuló, mindaddig meglévő szentség. A házasságban tehát állandó a kegyelem áramlása, ha csak maguk a házasfelek bűnös, Isten akaratával való szembehelyezkedéssel ennek az áramlásnak útjába nem állnak.
Mit jelent ez?
Azt jelenti, hogy a házastársak akkor, amikor a maguk házas kötelességeit élik, akkor, amikor a bennük lévő kegyelmet ilyen módon kibontakoztatják, akkor egymás felé és a gyermekek felé a kegyelemnek közvetítői lesznek. Hihetetlennek hangzó dolog, de ez is következik a házasság szentségéből. A házasság szentségében az Úr Krisztus a maga tisztító, megváltó és erőt adó szent vérét állandóan hullatja arra a talajra, amelyből az emberi életnek kell sarjadni,
ahol az emberélet van hivatva a Teremtő örök gondolatai szerint kibontakozni szépségben,
gazdagságban, teljességben.
És ezt a házasfeleken keresztül teszi!
Szent, csodálatosan fönséges a házasság, a természet törvényének határozott megfogalmazásában, szent és nagyszerű céljában, tiszteletet parancsoló a maga követeléseiben, de amikor a házasság szentségi valóságára, a Jézus Krisztus által akart és megszentelt házasságra tapad rá a szemünk, mintha az isteni mélység tengere zúgna előttünk, az a szem nem látta, fül nem hallotta titkokkal, isteni erőkkel telített mélység, amely előtt az ember indíttatva érzi magát, hogy térdre boruljon, mert csak így lehet látni, csak így lehet nézni. Ezért esik szinte elragadtatásba Szent Pál, amikor a házasságról beszél, és a legszentebb kapcsolattal, az Úr Krisztusnak Egyházával való kapcsolatával hozza összefüggésbe, és így kiált föl: Nagy titok ez! Férfiak, szeressétek feleségeteket, amint
Krisztus is szerette az Egyházat, és föláldozta magát érte, hogy a keresztségben az (élet) igéje által tisztára mosva megszentelje. Ragyogó tisztává akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen. Így szeresse a férj is
feleségét, mint saját testét. Aki feleségét szereti, magát szereti, hiszen saját testét senki sem gyűlöli, hanem ápolja és gondozza, akárcsak Krisztus az Egyházat. Tagjai vagyunk ugyanis testének (húsából és csontjaiból) „ezért hagyja el az ember atyját és anyját, feleségéhez csatlakozik és a kettő testben egy lesz. Nagy ez a titok, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom.” (Ef 5,28-32).
Mit jelent ez? Annyit jelent, hogy a titkokat látó apostol szemében a házasság úgy jelenik meg, mint a legcsodásabb és legszentebb kapcsolatnak a mása, mint az Úr Krisztusnak és az Ő Egyháza kapcsolatának a képe. Ez a szent kapcsolat minta a házasság számára, hogy ugyanaz a szent, önfeláldozó és szétválasztást nem ismerő szeretet dolgozzék benne is, amely Krisztusban dolgozott és dolgozik, amellyel az Ő Egyházához kapcsolódik. De ez a kapcsolat erőforrása is a házasságnak, az a Krisztus-testbe való belegyökerezettségével, hogy megvalósíthassa azt a szeretet közösséget, amelyben már az első keresztények az Egyház lényegét látták és nevezték a házasságot a szeretet titkának, mysterium charitas-nak, mint az Oltáriszentséget a hit titkának, mysterium fidei-nek. A keresztény házasfelek számára
megnyílnak a titokzatos Krisztus-test titokzatos erőforrásai, annak minden erő- és kegyelem kincse, hiszen ők Krisztus követségében járnak. Krisztus náluk helyezte letétbe, rájuk bízta legédesebb titkát, Egyházához való szeretetét, és tőlük várja, hogy azt ők érzékelhetően, láthatóan, imponálóan, kifelé vonzóan megéljék. Természetes, hogy ehhez az erőről Ő maga
gondoskodik.
Íme, így áll elénk a házasság törvénye az Úr Krisztus megfogalmazásában, a nagy, a
csodálatos szent titok! Így áll elénk a házasság szentségi képe. Mekkora a mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és szeretetének! Lehet-e koldustarisznyával és koldus lelkülettel járni ott, ahol az isteni szépségnek ilyen pompázó, ígéretes gazdagsága tárul elénk?
Ó, ha meg tudnánk látni! Ó, ha föl tudnánk fogni! Ha csak valamit tudnánk megérezni a
mélységekből, valamit a szépségből, valamit az isteni nagyszerűségből, az isteni
kegyelemnek gazdag, csoda-, tündérvilágát tudnánk megtalálni.
