Ha magunkon kívül vagyunk, Istenért vagyunk

A mai zsolozsmából egy részlet:

Diadochus fótikei püspöknek „A lelki tökéletesség fejezetei” című művéből

(Cap. 12. 13. 14: PG 65, 1171-1172)

Egyedül Istent kell szeretnünk

Aki önmagát szereti, az képtelen Istent szeretni; aki viszont az Isten iránti szeretet túláradó gazdagsága miatt lemond az önszeretetről, az szereti valóban Istent. Innen van, hogy az ilyen lélek sose keresi a maga dicsőségét, hanem inkább Istenét. Az önszerető ember mindig csak a saját dicsőségét hajszolja, de aki Istent szereti, az szereti Alkotója dicsőségét is.

A mélyen hívő és Istent szerető lélek tulajdonsága ugyanis az, hogy minden parancsolat teljesítésében mindig csak Isten dicsőségét keresi, és örül a saját alárendeltségének. Hiszen Istenhez a dicsőség illik az ő fensége miatt, az emberekhez pedig az alárendeltség, hogy ezáltal Isten háza népévé váljunk. Mivel pedig mi is örvendezünk Isten dicsőségén, Keresztelő Szent János példájára kezdjük el hangoztatni szüntelen: Neki növekednie kell, nekünk pedig kisebbednünk (vö. Jn 3, 30).

Ismertem valakit, aki szüntelen azon kesergett, hogy nem úgy szereti Istent, ahogyan óhajtaná; mégis annyira szerette az Istent, hogy szívének ettől a vágyától állandó izzásban égett; így megdicsőült benne az Isten, ő maga viszont szinte semmivé lett. Az ilyen embert senki sem méltatja hangos dicséretre, hanem olyan semminek tartják, amilyen. Az ilyen ember az alázatosság vágyától hajtva nem is gondolkodik a méltóságán. Az ilyen pontosan úgy szolgál Istennek, amint azt Isten törvénye előírja a papok számára. Isten iránti szeretete ugyanakkor elfeledteti vele a saját kiválóságát. Isten iránti mélységes szeretetében ugyanis alázatos lelke nem fedi fel a saját kiválóságát, így azután ebben az alázatos törekvésében saját maga előtt mindenkor haszontalan szolgának látszik, mintha minden kiválóságot nélkülözne. Nekünk is így kell tennünk, minden tiszteletet és dicséretet el kell kerülnünk Isten iránti nagy-nagy szeretetünk miatt, aki valóban szeret minket.

Aki szívből szereti Istent, azt ismeri az Isten. Amennyire ugyanis valakinek a lelkében gyökeret ver az Isten iránti szeretet, annyira szereti őt. Az ilyen ember nagyon vágyódik arra, hogy lelke belső megvilágosítást kapjon, és noha érzi, hogy testből és vérből való ember, saját magáról teljesen elfeledkezik, sőt a szeretet egészen új emberré alakítja át.

Aki valóban ilyen, jelen van ugyan a világban, de mintha már nem lenne ebben a világban; testben él ugyan, de a szeretet által lelkileg folytonosan közelebb kerül Istenhez. A szeretet heves tüze azután lángra gyújtja szívét, hogy a vágyódás tüzében egyesüljön Istennel. Isten szeretete miatt teljesen kiveti magából az önszeretetet, ahogy az apostol is mondja: Ha magunkon kívül vagyunk, Istenért vagyunk, s ha észnél vagyunk, értetek vagyunk (2 Kor 5, 13).

Ezt pedig most találtam, ugyanettől a püspöktől:

"Ha izgalom zavarja a lelket, akkor örömmámor felhője takarja el, vagy ha egészségtelen szomorúság kínját érzi, akkor az értelem képtelen arra, hogy az Úr Jézus jelenlétére gondoljon, bármennyire is készteti rá az ember. Ha a szenvedélyek hatalma egészen elsötétítette, eltávolodik saját értelmétől.”