Joseph Ratzinger bíboros: A föld sója, A feminizmusról, genderről, cölibátusról, vallási fanatizmusról, fogamzásgátlásról
Időközben a fölszabadítás eszméje -amennyiben a szabadságot jelölhetjük meg az újkori gondolkodás és századunk közös
nevezőjeként - nagyon erősen összeolvadt a feminista ideológiával is. Most a nő számít az igazán elnyomott lénynek; ezért a nő
fölszabadítása minden fölszabadítási törekvés középpontjában áll. Ezzel a politikai fölszabadítás-teológiát egy antropológiai változat tetézi, és nem csupán kényszerszerepektől való megszabadításra gondolnak, hanem a végső cél az ember biológiai meghatározottságtól való megszabadítása. Különbséget tesznek a szexualitás biológiai jelensége és ennek történeti megjelenési formái - "gender" - között, de a követelt forradalom a szexualitás
egész történeti formációja ellen irányul, sőt a biológiai adottságok elleni forradalommá válik: egyáltalán nem szabad "természetről"
beszélni, az embernek lehetővé kell tenni, hogy tetszése szerint modellezze magát, szabadnak kell lennie léte minden meghatározó adottságától, azzá teszi magát, amivé akarja. Csak így "szabad" és fölszabadult. A háttérben az ember lázadása húzódik meg a korlátai ellen, melyeket mint biológiai lény magában hordoz. Végső soron a teremtett voltunk elleni lázadásról van szó.
Az embernek - az önistenítés ősi kísértésének modem változataként - Istenként önmaga teremtőjévé kell lennie.
Indiában a vallási hagyományokhoz kapcsolódóan az a fölfogás, hogy Isten csak a megnevezhetetlenben keresendő. Ezért
minden, ami a vallást illeti, csak visszfénye, képmása, fénytörése a soha meg nem jelenőnek. Ebből következően tehát nincs igaz vallás. Számukra Krisztus egy nagy, kiemelkedő lény, de a tudatunkban le kell fokoznunk Őt, mert az jelent meg benne, ami másokban is megjelent. Itt tehát a demokratikus-toleráns világérzés és egy nagy kulturális hagyomány találkozott.
Szerétném megjegyezni, hogy a fundamentalizmus címszó, ahogyan ma használják, nagyon különbözó valóságokat takar, és pontosabban meg kell mondani, mit értünk rajta? A fundamentalizmus, mint fogalom a 19. századi amerikai protestantizmusban keletkezett. A Biblia történeti-kritikai magyarázata, mely a fölvilágosodás következtében alakult ki, megfosztotta a Bibliát attól az egyértelműségétől, mellyel addig rendelkezett,
és a protestáns írás-principium előföltétele volt. A "Sola Scriptura" elv hirtelen elveszítette alapvető szerepét. Mivel hiányzik a Tanítóhivatal, ez a hívő közösség számára jelentett halálos veszedelmet. Ehhez járult a fejlődéselmélet, mely nem csupán a teremtéselbeszélést és a teremtéshitet kérdőjelezte meg, hanem Istent tette fölöslegessé. A "fundamentum" veszett el. Ezzel szemben állították föl a szorosan szó szerinti bibliamagyarázat elvét: a szó szerinti értelem vitathatatlanul érvényes. Ez a tétel éppen úgy irányul a Biblia történeti-kritikai magyarázata ellen, mint a katolikus Tanítóhivatal ellen, mely nem engedi meg az ilyen verbalizmust. Ez a "fundamentalizmus" eredeti értelmében. A protestáns fundamentalista "szekták" Dél-Amerikában és a Fülöp-szigeteken nagy missziós sikereket érnek el: az embereknek biztonságérzetet és a hit egyszerűségének érzését nyújtják. Nálunk azonban időközben a fundamentalizmus egy világszerte használt címszó lett, mely alá minden lehetséges ellenségképet besorolnak.
A biztonság és egyszerűség keresése
akkor válik veszedelmessé, ha fanatizmushoz és beszűkült gondolkodáshoz vezet. Ha az értelmet általánosan meggyanúsítják, a hitet is meghamisítják és pártideológia lesz belőle, melynek semmi köze az élő lsten iránti bizalomteljes önátadáshoz, ami megalapozza életünket és értelmünket. Ekkor születnek a vallásosság beteges formái, mint például a jelenések, másvilági üzenetek és hasonlók kergetése. De ahelyett, hogy a mindig újra megragadott fundamentalizmusra csapásokat mérnének, a teológusoknak meg kell fontolniuk, mennyiben felelősek ők maguk azért, hogy az emberek egyre inkább beszűkült vagy beteges vallási formákban keresnek menedéket. Ha állandóan csak kérdezünk és nem mutatunk pozitív utat a hitnek, az ilyen menekülesek elkerülhetetlenek.
nevezőjeként - nagyon erősen összeolvadt a feminista ideológiával is. Most a nő számít az igazán elnyomott lénynek; ezért a nő
fölszabadítása minden fölszabadítási törekvés középpontjában áll. Ezzel a politikai fölszabadítás-teológiát egy antropológiai változat tetézi, és nem csupán kényszerszerepektől való megszabadításra gondolnak, hanem a végső cél az ember biológiai meghatározottságtól való megszabadítása. Különbséget tesznek a szexualitás biológiai jelensége és ennek történeti megjelenési formái - "gender" - között, de a követelt forradalom a szexualitás
egész történeti formációja ellen irányul, sőt a biológiai adottságok elleni forradalommá válik: egyáltalán nem szabad "természetről"
beszélni, az embernek lehetővé kell tenni, hogy tetszése szerint modellezze magát, szabadnak kell lennie léte minden meghatározó adottságától, azzá teszi magát, amivé akarja. Csak így "szabad" és fölszabadult. A háttérben az ember lázadása húzódik meg a korlátai ellen, melyeket mint biológiai lény magában hordoz. Végső soron a teremtett voltunk elleni lázadásról van szó.
Az embernek - az önistenítés ősi kísértésének modem változataként - Istenként önmaga teremtőjévé kell lennie.
Indiában a vallási hagyományokhoz kapcsolódóan az a fölfogás, hogy Isten csak a megnevezhetetlenben keresendő. Ezért
minden, ami a vallást illeti, csak visszfénye, képmása, fénytörése a soha meg nem jelenőnek. Ebből következően tehát nincs igaz vallás. Számukra Krisztus egy nagy, kiemelkedő lény, de a tudatunkban le kell fokoznunk Őt, mert az jelent meg benne, ami másokban is megjelent. Itt tehát a demokratikus-toleráns világérzés és egy nagy kulturális hagyomány találkozott.
Szerétném megjegyezni, hogy a fundamentalizmus címszó, ahogyan ma használják, nagyon különbözó valóságokat takar, és pontosabban meg kell mondani, mit értünk rajta? A fundamentalizmus, mint fogalom a 19. századi amerikai protestantizmusban keletkezett. A Biblia történeti-kritikai magyarázata, mely a fölvilágosodás következtében alakult ki, megfosztotta a Bibliát attól az egyértelműségétől, mellyel addig rendelkezett,
és a protestáns írás-principium előföltétele volt. A "Sola Scriptura" elv hirtelen elveszítette alapvető szerepét. Mivel hiányzik a Tanítóhivatal, ez a hívő közösség számára jelentett halálos veszedelmet. Ehhez járult a fejlődéselmélet, mely nem csupán a teremtéselbeszélést és a teremtéshitet kérdőjelezte meg, hanem Istent tette fölöslegessé. A "fundamentum" veszett el. Ezzel szemben állították föl a szorosan szó szerinti bibliamagyarázat elvét: a szó szerinti értelem vitathatatlanul érvényes. Ez a tétel éppen úgy irányul a Biblia történeti-kritikai magyarázata ellen, mint a katolikus Tanítóhivatal ellen, mely nem engedi meg az ilyen verbalizmust. Ez a "fundamentalizmus" eredeti értelmében. A protestáns fundamentalista "szekták" Dél-Amerikában és a Fülöp-szigeteken nagy missziós sikereket érnek el: az embereknek biztonságérzetet és a hit egyszerűségének érzését nyújtják. Nálunk azonban időközben a fundamentalizmus egy világszerte használt címszó lett, mely alá minden lehetséges ellenségképet besorolnak.
A biztonság és egyszerűség keresése
akkor válik veszedelmessé, ha fanatizmushoz és beszűkült gondolkodáshoz vezet. Ha az értelmet általánosan meggyanúsítják, a hitet is meghamisítják és pártideológia lesz belőle, melynek semmi köze az élő lsten iránti bizalomteljes önátadáshoz, ami megalapozza életünket és értelmünket. Ekkor születnek a vallásosság beteges formái, mint például a jelenések, másvilági üzenetek és hasonlók kergetése. De ahelyett, hogy a mindig újra megragadott fundamentalizmusra csapásokat mérnének, a teológusoknak meg kell fontolniuk, mennyiben felelősek ők maguk azért, hogy az emberek egyre inkább beszűkült vagy beteges vallási formákban keresnek menedéket. Ha állandóan csak kérdezünk és nem mutatunk pozitív utat a hitnek, az ilyen menekülesek elkerülhetetlenek.
Az evangélikus kereszténységnek a hivatalról egészen más elképzelése van: funkció, a közösségből származó szolgálat, de nem szentség, nem papság a szó sajátos értelmében. Az ortodox egyházakban az egyik oldalon megvan a teljes értékű papság, ők a szerzetespapok, s egyedül ők lehetnek püspökök. Mellettük vannak a "világi papok", akik ha nősülni akarnak, a papszentelés előtt meg kell nősülniük, de alig lelkipásztorkodnak, valójában csak az istentiszteletben szolgálnak. Ez is valami más fölfogás tehát a papságról. Mi ellenben azon a véleményen vagyunk, hogy aki pap, annak olyan módon kell papnak lennie,
mint egy püspöknek is, s hogy az ilyen megosztás nem lehetséges.
Nem kell az Egyház ilyen mélyen gyökerező és megalapozott életformáját teljesen abszolúttá nyilvánítani. Kétségtelen, az Egyháznak a kérdést mindig újra föl kell tennie, s két szinoduson ezt meg is tette. De - figyelembevéve a nyugati kereszténység egész történelmét és azt a belső látást, mely az egészet megalapozza -úgy gondolom, hogy az Egyháznak nem szabad azt hinnie, hogy könnyen sokakat megnyerhet. Ha szétválasztja a cölibátust és a papságot; mindenképpen veszíteni fog, ha ezt megteszi.
mint egy püspöknek is, s hogy az ilyen megosztás nem lehetséges.
Nem kell az Egyház ilyen mélyen gyökerező és megalapozott életformáját teljesen abszolúttá nyilvánítani. Kétségtelen, az Egyháznak a kérdést mindig újra föl kell tennie, s két szinoduson ezt meg is tette. De - figyelembevéve a nyugati kereszténység egész történelmét és azt a belső látást, mely az egészet megalapozza -úgy gondolom, hogy az Egyháznak nem szabad azt hinnie, hogy könnyen sokakat megnyerhet. Ha szétválasztja a cölibátust és a papságot; mindenképpen veszíteni fog, ha ezt megteszi.
Fogamzásgátlás
A mai világ szorongató helyzeteiben, amikor a gyermekek száma nem lehet nagyon magas a lakásviszonyok és sok egyéb miatt, nagyon megérthető. De nem annyira az egyes konkrét eseteket kellene figyelni, mint azokat a nagy szándékokat, melyeket az Egyház tart szem előtt.
Azt hiszem, három nagy alapvető szándékról van szó. Az első: alapvetően pozitív magatartást ébreszteni az emberiségben a
gyermek iránt. E téren ugyanis jelentős a változás. Míg ugyanis az egyszerű társadalmakban egészen a 19. századig a gyermekáldást úgy tekintették, hogy az "az áldás", ma a gyermekeket szinte veszedelemnek tartják, mondván: elveszik tőlünk a helyet a jövőben, veszélyeztetik életterünket stb. Ez tehát az első szándék: újra megtalálni az eredeti igaz értelmet, tudniillik hogy a gyermek, az új ember, áldás. Mert épp azáltal, hogy életet adunk, mi magunk is életet nyerünk, s éppen ez az önmagunkból való kilépés és a teremtő áldás elfogadása alapvetően jó az embereknek. A második, hogy ma a szexualitás és az élet továbbadásának olyan szétválasztása előtt állunk, ami korábban ismeretlen volt, és ez teszi szükségessé, hogy a kettő közötti belső összefüggést újra megláttassuk.
A mai világ szorongató helyzeteiben, amikor a gyermekek száma nem lehet nagyon magas a lakásviszonyok és sok egyéb miatt, nagyon megérthető. De nem annyira az egyes konkrét eseteket kellene figyelni, mint azokat a nagy szándékokat, melyeket az Egyház tart szem előtt.
Azt hiszem, három nagy alapvető szándékról van szó. Az első: alapvetően pozitív magatartást ébreszteni az emberiségben a
gyermek iránt. E téren ugyanis jelentős a változás. Míg ugyanis az egyszerű társadalmakban egészen a 19. századig a gyermekáldást úgy tekintették, hogy az "az áldás", ma a gyermekeket szinte veszedelemnek tartják, mondván: elveszik tőlünk a helyet a jövőben, veszélyeztetik életterünket stb. Ez tehát az első szándék: újra megtalálni az eredeti igaz értelmet, tudniillik hogy a gyermek, az új ember, áldás. Mert épp azáltal, hogy életet adunk, mi magunk is életet nyerünk, s éppen ez az önmagunkból való kilépés és a teremtő áldás elfogadása alapvetően jó az embereknek. A második, hogy ma a szexualitás és az élet továbbadásának olyan szétválasztása előtt állunk, ami korábban ismeretlen volt, és ez teszi szükségessé, hogy a kettő közötti belső összefüggést újra megláttassuk.
