Albert István: A házasság- a válásról
Szentbeszéd sorozat
Emlékezzünk Szent Pál szavaira, amelyekkel tanítványához, Timotheushoz fordult:
"Eljön az idő, amikor a józan tanítást nem hallgatják szívesen az emberek. Te azonban maradj mindig meggondolt, viseld el a bajokat, lásd el az igehirdetés munkáját, teljesítsd
szolgálatodat!"
Kire vonatkozik ez inkább, mint magára az Egyházra? Az Egyháznak az igazság hirdetésében állni, helytállni kell. És itt, Testvéreim, erről van szó. Az Egyház nem
mondhatta és nem mondhatja a házasságra, hogy nem szent, ha egyszer az Úr Jézus mint az Ő megváltó véréből fakadt szentséget bízta kezére! Ha megtenné ezt, akkor még rá is
vonatkoznának az Úr Jézus kemény szavai: Jaj annak az embernek, aki elárulja az Emberfiát. Mert árulás volna az, ha az Egyház a házasságot akármi formában megtagadná, ha azt nem úgy kezelné, mint ahogyan az Úr Jézus kezéből vette. Mert mit jelent az, hogy a házasság szentség? Először is azt, hogy ezt tudomásul kell venni, és ezt az Egyháznak hirdetnie kell.
Másodszor jelenti azt, hogy a házasságot, mint megváltó, kegyelemszerző eszközt maga Jézus gondolta el, formálta és itatta át az Ő isteni vérével, annak egyedül Ő az ura, senkinek azon változtatni nem szabad.
Annak isteni, krisztusi lényegéhez még az Egyháznak sem szabad hozzányúlnia, annak Krisztus által adott és szentesített törvényén még neki sem szabad, még egy „i” betűt sem változtatnia. Még ha anyai szíve szánalommal és részvéttel tekint is gyermekeinek vergődésére és nyomorúságára, szemét nem veheti le sohasem a krisztusi akarat szentségéről, amelyen ott a felírás:
„Aki az embereket jobban szereti, mint
engem, nem méltó hozzám.” Ezért nem tehet engedményeket az Egyház a házasság
kérdésében, nem mondhatja nem szentségnek, nem kezelheti, mint nem szentséget, amit
Jézus mint szentséget adott kezébe. Az emberek, akik lázongnak ellene, és miatta hátat fordítanak az Egyháznak, voltaképpen magával Krisztussal szállnak szembe.
De rájuk is érvényes Péter szava: Kihez mehetnénk? Nem mehetünk sehová sem, mert hiszen az életnek igéi itt vannak, őnála vannak.
Mert a házasság szentség, azért az Egyház nem tehet engedményeket azokban a
követelésekben, amelyek a házasság lényegéhez tartoznak. Ezért kénytelen olyan mereven és határozottan kitartani a házasság leglényegesebb feltétele mellett, nem tehet engedményeket a fölbonthatatlanság kérdésében, mert ezen a ponton megszűnt az ő hatalma is, isteni tilalomba
ütközik. A házasság szentségében Isten köti össze a házasfeleket, márpedig amit Isten kötött egybe, azt ember, még az Egyház sem választhatja el, nem bonthatja föl.
Ez az a pont, ahol a házasság krisztusi törvénye sokak számára elviselhetetlennek tűnik föl. Még maguk a tanítványok is, amikor az Úr Jézus ezt a törvényt kihirdette, ilyen
fölkiáltásra ragadtatták magukat: Ha ez így van, akkor nem érdemes az embernek
megházasodni! Ez az a követelés, amely miatt olyan sokaknak szíve nehéz az Egyházra, de
kétségtelenül ez az a pont, amelyen az Egyház Krisztus nevében elébe állt a házasság teljes
elzüllésének, ahol legtöbbet tett a házasságnak, az emberiség élet-termő fájának megmentése érdekében. Nem érdemeként akarom ezt emlegetni, hiszen ez a kötelessége, és ha másképp csinálta volna, meghamisítója és elárulója lett volna Krisztus törvényének, de mégis érdemes egy kissé megállni ennél a ténynél.
Arról már volt szó, hogy a fölbonthatatlanság a házasság belső természetéhez tartozik. A természetnek az igénye a fölbonthatatlan házasság, anélkül beteg, sőt léte is veszélyeztetve van. Amikor az Egyház Krisztus törvényével megindult történeti hivatása útján, egy olyan
világgal találta magát szembe, amely ennek a törvénynek az ellenkezőjét élte, ahol a válások
napirenden voltak, és az látszott rendkívüliségnek és természetellenesnek, ha valaki megmaradt a fölbonthatatlan házasság hűségében. Az Egyháznak az volt a küldetése, hogy ebbe a világba álljon bele a maga törvényével, és az Egyház vállalta ezt. A teljes erkölcsi elvadultságban és züllöttségben sem vonakodott magasra emelni a krisztusi tilalom tábláját és odakiáltani a világnak: Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza. És ezt megtette akkor is, amikor a hatalom erőszakos fegyvereivel találta magát szembe, és ezt képviselte akkor is, amikor a törvény követelése neki súlyos vérveszteséget jelentett.
Gondoljunk Anglia elszakadására a XVI. században. A király, VIII. Henrik el akart válni törvényes feleségétől, és az Egyház a leghatározottabban nemet mondott. És ennek lett a következménye az, hogy egész Anglia elszakadt az Egyháztól.
Ó, ha az Egyház tehetett volna engedményeket, elgondolható, hogy nem tette volna meg
annyi gyermekének, egy egész ország katolicizmusának megmentésére? Éppen abban az időben, amikor az Egyházban a nagy szétesés mutatkozott, amikor egész Észak-Európa lehullott az Egyház testéről, elgondolható, hogy az Egyház nem kapaszkodott volna bele egy
olyan hatalmas birodalomba? És mégis kitartott a „nem” mellett, és vállalta egy egész ország elszakadását, és vállalta annyi gyermekének kegyetlen megkínzatását és vértanúságát. Igen, mert az Egyház előtt világosan ott állt a krisztusi tilalom törvénye: Amit Isten egybekötött, ember szét nem választhatja. És Krisztus itt nem tett kivételt, és nem ismert külön elbírálást érdemlő eseteket, nem ismert egyéni javakat és közjót, a törvény határozottan és kivételt nem
ismerően áll és mondja, amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza!
Azt mondhatná azonban valaki, hogy talán mégsem egészen így van. Hiszen hallottunk róla, hogy maga az Egyház is ismeri a házasság felbontását. Felnőttekhez beszélek, és a katolikusoknak joguk van ahhoz, hogy az egyházuk tanítását világosan ismerjék. Az Egyháznak nincsen olyan tanítása, amit csak a bennfentesek ismerhetnek. Kimondom, de
kérem, jól figyeljetek: Igen, az Egyház is ismer felbontást. Az Egyház is elismeri és
gyakorlatban alkalmazza is az úgynevezett szentpáli kiváltságot, amelyről Szent Pál a
korinthusiakhoz írt első levelében beszél: Ha valamelyik testvérnek hitetlen felesége van, és
ez szívesen megmarad vele, ne bocsássa el. Ha pedig valamely hívő asszonynak hitetlen férje van, s az szívesen megmarad vele, ne hagyja el férjét. De ha a hitetlen fél elválik, hadd váljék el. Ebben az esetben a testvér vagy nővér nincs lekötve, hiszen békességre hívott benneteket az Isten. (1Kor 7,12-15). Ez röviden azt jelenti, hogyha két, házasságban élő nem keresztény közül az egyik megkeresztelkedik, és a másik nem hajlandó békességben vele együtt élni, akkor a megkeresztelkedett fél elválhat, és új házasságot köthet, és a régi, pogány
házaskötelék felbomlik. Itt azonban, amint világosan láthatjuk, nem szentségi házasság
felbontásáról van szó.
Ehhez hasonló a másik eset, ha egy nem katolikus, de megkereszteltnek nem kereszténnyel kötött házasságáról van szó. Ha két fél közül akármelyik katolikussá lesz, az Egyház a maga oldó és kötő hatalmával az ilyen házasságot fölbonthatja.
Itt is azonban nem szentségi házasságról van szó. Még tovább megyek. Az érvényesen
megkötött, szentségi, de a házaséléssel még be nem végzett házasság, amit a teológia nyelve matrimonium ratum non consummatum-nak nevez, bizonyos esetekben szintén felbontható.
Ha ilyen házasságról van szó, és az egyik fél ünnepélyes szerzetesi fogadalmat tesz, akkor a házasság az Egyház törvénye értelmében fölbomlik, és a világban maradt fél új házasságot köthet. Ilyen házasságot az Egyház más súlyos okokból is fölbonthat. Figyelni tehát erre: Csak érvényesen megkötött, de még be nem végzett házasságról van szó. A dolog természete
szerint nagyon ritkán fordul elő, de m előfordulhat. Az ilyen házasságnál még nincs meg az a teljesség, amit a házasfelek egyesülése valósít meg.
Nem azért mondtam ezeket, hogy bárkit is megzavarjak, vagy bárkiben is a házasság
fölbonthatatlanságát illetően kétséget támasszak, hanem a pontosság kedvéért, és azért, hogy lássék, hogy ebben a nehéz pontban is mennyire segítségére akar lenni övéinek, hogy az a szívtelennek kikiáltott Egyház ezen a nehéz területen is mennyire anyai, mennyire szívén viseli gyermekei gondját. Elmegy a házasság fölbontásában addig a pontig, ameddig a Jézustól kapott hatalommal elmehet. Ennél többet azonban az Egyház sem tehet.
Figyelembe véve tehát a mondottakat, a törvény egészen pontos megfogalmazásban így hangzik: A szentségi és bevégzett házasság semmilyen körülmények között nem bontható föl.
Aki az ellenkezőjét hiszi, súlyos tévedésben van, aki az ellenkezőjét állítja, veszedelmes tanítást hirdet és rágalmazza az Egyházat. Rosszindulatú és az Egyház hitelét lejáratni akaró rágalom, amely az emberekben csökkenti az ellenálló erőt, a kitartást, mert hamis reményeket kelt, amikor azt mondják, dehogy nincs fölbontás, csak pénzzel és jó összeköttetéssel kell rendelkezni, és akkor minden elérhető. Mondjam azt, hogy nem igaz? Aki csak egyetlen esetet, egyetlen igazolt példát tud felhozni arra, hogy az Egyház ilyen házasságot fölbontott, annak nyugodtan azt mondom: Fordítson hátat az Egyháznak, mert az Egyház elárulta Krisztust. Nincs fölbontás.
Amit sokan annak hisznek, nem az. Előfordul ugyanis, hogy az Egyház esetleg évekkel a
házasság megkötése után, rendszerint bírói eljárás lefolytatásával megállapítja, hogy a
házasság érvénytelen. Mivel a házasság embereken keresztül jön létre, csúszhatnak bele hibák, amelyek csak később tudódnak ki. Ha a hiba a házasság lényegét érinti, akkor a
házasság eleve érvénytelen volt. Ezt az érvénytelenséget állapítja meg az Egyház, és
kimondja, hogy a házasság kezdettől fogva érvénytelen. Nem érvénytelen lett, hanem
kezdettől fogva érvénytelen volt. Ki ne érezné tehát, hogy itt nem fölbontásról van szó? Nem
fölbontás az sem, amit sokan annak gondolnak, amit úgy nevezünk, a házastársaknak ágytól és asztaltól való elválasztása. Annak megengedése, hogy ideiglenesen vagy örökre megszakítsák a házas kapcsolatot és külön éljenek. Nem kívánatos, hiszen a házasságnak súlyos sebe talán szépen indult vagy szépnek álmodott remények kettétörése, de lehetnek
esetek, súlyos esetek, amikor a házastársak, a lelkek érdekében ez a jobb megoldás.
Mivel azonban a házaskötelék maradandó, holtomiglan holtodiglan szóló, és kötelezettségekkel jár, az együttlakás kötelezettségével is, erre csak valóban komoly és súlyos esetekben kerülhet sor, és a súlyos ok fennforgását legritkábban állapíthatják meg a házasfelek önhatalmúlag, hanem az illetékes egyházi hatóság ítéletét kell kikérniük, különben kiteszik magukat annak,
hogy a szentségekhez nem járulhatnak, mint olyanok, akik vállalt szent kötelezettségüket
nem hajlandók teljesíteni. Nagyon jól meg kell azonban jegyezni, hogy ez nem fölbontása és
nem is érvénytelenítése a házasságnak, csak a házasfelek szétválasztása, ami abból is kitűnik, hogy ilyen esetekben egyik fél sem köthet új házasságot.
Íme, így fest az Egyház álláspontja ebben a legnehezebb kérdésben. Lehet-e azt mondani,
hogy az Egyház kegyetlen? Kegyetlen-e az az anya, aki gyermekének kiveri kezéből az égő
gyufát, amellyel fölgyújthatná az egész házat? Vajon szívtelen-e az Egyház, amikor nemet
mond a házasság fölbontására, mert ezzel a házasság létét veszélyeztetné, ezzel a házasság egész épületét gyújtaná föl? Az Egyház sokszor maga is könnyes szemmel nézi híveinek vergődését, de vérző szívvel is nemet kell mondania, mert ha engedne, a házasság teljes lezüllését indítaná el, és az emberiség szent, termő fája a reménytelen pusztulásnak lenne áldozatává. Az Úr Jézus mint őrző kerubot állította az Egyházat a házasság mellé, és amikor az Egyház sokszor ridegnek hatóan áll, és fölemeli tiltó kezét, nem tesz egyebet, mint Jézus parancsára vigyáz a szentségre, vigyáz az emberiség élet-termő fájára, hogy elhárítsa tőle a
pusztulás utálatosságát, az elzüllés veszedelmét. Tehetne-e vajon másképp?
Amen.
