Betegek szentsége vagy utolsó kenet?
Manapság azt lehet látni, hogy boldog boldogtalannak osztják a betegek kenetét, akkor is ha az illető nincsen súlyos életveszélyben vagy komoly betegségben nem szenved.
Ez teljesen jó, ha megkennek valakit szentelt olajjal, de nem arról van itt szó, hogy szépen, csöndben az utolsó kenet szentségét megszüntették ?
Mit mond Marcell Lefebvre érsek erről a Nyílt levél tanácstalan katolikusoknak c. könyvében?:
"Betegek szentsége vagy utolsó kenet:
Az utolsó kenet valójában már nem a gyengélkedők, betegek szentsége; jelenleg az öregek szentsége, amelyet bizonyos papok 65 évnél idősebb személyeknek akkor is feladnak, ha semmilyen jelét sem mutatják a közeli halálnak. Ez már nem az a szentség, amely az utolsó percre készít fel, amely eltörli a halál előtti bűnöket és előkészít az Istennel való végleges egyesülésre. Előttem van egy jegyzék, amelyet Párizs egyik templomában osztottak ki az összes híveknek, hogy figyelmeztessék őket a legközelebbi utolsó kenet- osztás dátumára:
'A betegek szentségét még egészségesek számára is kiszolgáltatjuk, az egész keresztény közösség körében, szentmise alatt.'
Ezek az utolsó kenetek érvénytelenek."
Egyes körökben az Egyházon belül azt vettem észre, hogy állandóan meg akarnak gyógyulni. Ez szép is egyrészt, mert Isten meg tudja mutatni magát ezáltal, meg tud dicsőülni egyes helyzetekben, viszont nem egy és nem is kettő szent szenvedett különböző betegségekben élete végéig, amiket felajánlva, engesztelni tudtak a maguk és mások bűnei miatt egyaránt, és így mások es a maguk üdvösségét szolgálták a betegségeik. Valamiféle csodás gyógyulást hajtanak, miközben Isten lehet, hogy pont a betegség által kíván üdvözíteni.
Legyen meg Isten akarata, aszerint hogy miket megélve szeretne üdvösségre segíteni!
Ezek a sorok pedig Müller Lajos: Az utolsó kenet c. könyvéből valók:
"Igen sokan azért halogatják, sőt mulasztják el az utolsó kenet felvételét, mert attól
tartanak, hogy e szentség fogadása után már bizonyosan meg kell halniuk. Mily nagy s
végzetes tévedés ez! Éppen az ellenkezője az igaz. Isten az utolsó kenetet a test javának
előmozdítására is rendelé. A kinyilatkoztatás forrásai ezt mind kifejezetten hangsúlyozzák.
Szent Jakab határozottan kijelenti, hogy a szent kenet által az Úr „megszabadítja a beteget”.
(Jak 5,15) A szentatyák, írók, teológusok az utolsó kenet e hatását mind kiemelik. Maga a
trienti szent zsinat is tanítja, hogy a szent kenet által a beteg „a testi egészségét is olykor
visszakapja, midőn ez a lélek üdvösségére hasznos”.
Katolikus embernek tehát e felett kételkednie nem lehet, nem szabad.
A gyógyítás módját illetőleg azonban, sok vita folyik. Annyi bizonyos, hogy Isten az
utolsó kenetet nem azért rendelte, hogy általa csodákat műveljen. Aki tehát a betegek
szentségének felvételét oly későre halasztja, midőn már csak csoda segíthet rajta, gyógyulását ettől hasztalan várja. Ha azonban mindjárt a súlyos betegség elején részesülünk a kenet szentségében, a lélek hatalmas megerősödése testünkre is átárad. Lendületet ad a természet erőinek s úgy irányítja azokat, hogy hamarosan felépüljünk, talpraálljunk. Hiszen amúgy is közismert dolog, hogy a lelki s testi egészség mennyire összefüggenek. A beteg, aggódó, szomorú lélek elsenyveszti a testet, viszont a vidám, derült, bizakodó lélek sokat segít a testi javulás szempontjából is. Annál inkább be fog ez következni, ha a természetet a természetfeletti, kegyelmi, isteni erő is támogatja a gyógyítás munkájában.
Minthogy azonban az utolsó kenet fő hatása a lélek teljes épségének helyreállítása s
biztosítása, azért mellékhatása is, aminő a testi gyógyítás, ehhez a célhoz alkalmazkodik.
Mikor tehát a lélek teljes épségére, üdvére, biztonságára hasznos a testi egészség, az
idejekorán fogadott utolsó kenet visszaállítja azt. Ha azonban a testi fájdalom s halál a lélekre jelen helyzetében előnyösebb, a betegek szentsége nem ment meg azoktól. De valami testi enyhülés még ily esetben is az utolsó kenet buzgó s méltó felvételét követni szokta. Sohase feledjük, hogy Isten elsősorban mindig a halhatatlan lélek örök érdekeire tekint, és mi, ha igazán bölcsek vagyunk s igazi javunkat komolyan akarjuk, csak áldhatjuk ezért az ő gondviselését.
Hogy az utolsó kenet a test javát is mennyire előmozdítja, nemcsak a hit, hanem az
állandó tapasztalás is tanúsítja. Ez utóbbi nélkül alig fejlődhetett volna ki az általános
meggyőződés a szent kenet gyógyerejét illetőleg, főleg a keresztény középkorban, amely ezt a szentséget annyi hittel s buzgósággal használta.
A Ezt a szentséget tehát érvényesen csak az veheti fel:
a) aki meg van keresztelve. Ha felnőttnek a halálos ágyon szolgáltatják ki a szent
keresztséget, nyomban utána a szent kenetben is részesülhet. Ennek a szentségnek
gyümölcseit ugyanis, ami főleg a megerősítés, a haláltusára való felkészítés s a bűn
maradványainak eltörlése, az ilyen is élvezheti;
b) aki már egyszer esze használatát elérte s így vétkezhetett. Az utolsó kenet ugyanis a
bűnbánat szentségének betetőzése, s így személyes bűnöket tételez fel. Nem adható tehát ez a szentség a kisdedeknek vagy a születésüktől fogva nem épelméjűeknek. Viszont azonban feltétlenül ki kell szolgáltatni az utolsó kenetet a gyermekeknek, kik már öntudathoz jutottak.
X. Pius pápa nagy visszaélésnek minősítette azt a szokást, amely szerint a szent kenetet csak annak adják fel, aki már első szentáldozását elvégezte. Nem az határoz tehát ebben a kérdésben, vajon gyónt-e, áldozott-e már a gyermek, sem pedig az, elérte-e már a hetedik életévét, hanem egyes egyedül az, vajon tudott-e már legalább bocsánatos hibát elkövetni. A tapasztalás szerint ez a lehetőség, főleg olyan családokban, ahol a gyermekkel sokat
foglalkoznak, s így értelme hamarabb fejlődik, igen korán bekövetkezhetik. Szent Ágoston nem ok nélkül vádolja magát: „oly kicsiny gyermek (voltam) s akkora bűnös!” Ha a gyermek megfelelő értelmi fejlettsége kétséges, a szentséget legalább is feltételesen kell neki kiszolgáltatni;
c) aki betegség vagy öregség folytán forog életveszélyben. Szent Jakab többször idézett
szavaiból ez világosan következik. Az apostol ugyanis betegekről beszél, kikhez úgy kell
hívatni a papot. Méltán ide számíthatók az elaggottak is, kiket már a végelgyengülés
fenyeget. Hiszen a latin közmondás szerint az öregség: betegség. Ezt az álláspontot az új törvénykönyv is magáévá teszi, miként a fentidézett kánon határozottan kijelenti.
Nem adható tehát az utolsó kenet azoknak, akik bár halálos veszélyben forognak, de nem betegség, öregség, mérgezés vagy sebesítés folytán. Nem részesülhetnek tehát ebben a
szentségben a katonák az ütközet előtt, a halálraítéltek a kivégzés előtt, sőt a nem súlyos betegek a veszélyes orvosi műtét előtt sem. Hasonlóképp nem vehetik fel az utolsó kenetet édesanyák a szülés előtt sem, ha egyébként egészségesek vagy legalább is nem súlyos betegek. Amint azonban az orvosi műtét, sebesülés vagy szülés következtében a halálveszély valóban beáll, a képesség is megvan a betegek kenetének elfogadására.
A betegségnek továbbá súlyosnak, vagyis olyannak kell lennie, amely, ha nem is
bizonyosan, de könnyen halállal végződhetik. Mert ha igazi halálveszély nem forog fenn, a
szentség kiszolgáltatása érvénytelen. A beteg helyzetének megítélésében azonban nem szabad aggályoskodnunk. Igen sokszor többet jelent a betegnek érzése s halálsejtelme, mint az orvosok megállapításai. Jobb a bizonyosabb. Miért is, főleg, ha a beteg maga is kéri, ne késsünk neki módot nyújtani az utolsó kenet felvételére."
„A betegek e szent kenetét Krisztus, a mi Urunk mint az Újszövetség valóságos és különálló szentségét alapította, Márk utal rá, [120] Jakab pedig, az apostol és az Úr testvére, ajánlotta a híveknek és kihirdette.” [121]
1512 Az ókortól kezdve mind Kelet, mind Nyugat liturgikus hagyományában vannak tanúi annak, hogy megszentelt olajjal megkenték a betegeket. A századok során a betegek kenetét egyre inkább csak a haldoklóknak szolgáltatták ki. Ezért kapta az utolsó kenet nevet. E fejlemény ellenére a liturgia nem szűnt meg imádkozni az Úrhoz, hogy a beteg nyerje vissza egészségét, amennyiben ez üdvösségének javára válik. [122]
1513 Az 1972. november 30-án kelt Sacram unctionem infirmorum kezdetű apostoli konstitúció a II. Vatikáni Zsinathoz csatlakozva [123] elrendelte, hogy a római szertartásban a következőket kell megtartani:
A betegek kenetének szentségét azoknak szolgáltassák ki, akiknek egészségét súlyos betegség támadta meg. A beteget kenjék meg homlokán és kezein az előírt módon megáldott olívaolajjal vagy a körülményeknek megfelelően más, az előírt módon megáldott növényi olajjal, és közben a következő szavakat mondják: „E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr a Szentlélek kegyelmével; szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged, és erősítsen meg jóságosan!” [124]
II. Ki veheti föl és ki szolgáltathatja ki ezt a szentséget?
SÚLYOS BETEGSÉG ESETÉN…
1514 A betegek kenete „nemcsak a halálveszélyben lévők szentsége. Ezért fölvételére már az az időszak is biztosan alkalmas, amikor a hívő élete betegség vagy öregség miatt kezd veszélybe kerülni.” [125]
Forrás: https://holice.fara.sk/hu/szentsegek/betegek-kenete/
