Kovács Ervin Gellért OPraem premotrei szerzetespap előadásából

Kovács Ervin Gellért OPraem (Gödöllő) premontrei szerzetespap

A Magyar Egyházzenei Társaság XI. kongresszusán Budapesten 2013. március 15- én elhangzott előadásából

Az elsődleges feladat annak megértése, hogy a liturgia nem az ember és az adott közösség önkifejezési eszköze. Nem az időszerűséget és a múlandóságot kell kifejeznie, nem mi csináljuk látványos ötleteinkkel, hanem olyan erő és hatalom dolgozik benne, teljesen Más, aki ugyan a közösséget belül ér el bennünket, de akinek a közösség nem ura, hanem csak egyszerű eszköze. 

A liturgiának ezért kell előre adottnak és változhatatlannak lennie, mert a szertartásokon keresztül Isten szentsége mutatkozik meg. Éppen ezért száll szembe Ratzinger bíboros olyan sokszor az antropocentrikus, lapos és banális liturgiával, mely annyira elterjedt napjainkban. 

A kifejlődött liturgia helyére egy csinált liturgiát helyeztek. Többé nem fogadják el a szerves fejlődést és érdeklődést, melyet az emberek évszázadokon keresztül továbbvisznek, hanem annak helyébe a technikai termelés mintájára a csinálmányt helyezték, egy pillanat lapos termékét. 

"Az efféle liturgia ősmintája az aranyborjú imádása az Egyiptomból való kivonulás idején. A választott nép bűne itt nem az volt, hogy egy pogány bálvány előtt hajtott térdet. Ellenkezőleg, ők az igaz Istent akarták imádni, aki kivezette őket Egyiptomból, és akit a fiatal bika képében ábrázoltak. Ámde ezzel a láthatatlan és titokzatos Istent lehozták magukhoz, a szemlélhetőbe és érthetőbe. Őneki ott kell lennie, ha szükség van rá, és olyannak kell lennie, amilyennek szükségét érzik. Így Isten fölé helyezték magukat, és saját felhatalmazásból való kultuszt műveltek: evés, ivás, szórakozás. 

Ennek az önző és önhatalmú kultusznak tökéletes ellentéte a Mózes által alapított kultusz, hiszen Mózes mindent az égi minta szerint készített el."

 (Ratzinger: A liturgia szelleme)

Csak egy Istentől jövő és Istenre irányuló kultusz hozhat igazi felszabadulást és az élő Istennel való találkozás.

A pap és a hívek közös imairánya nagyon helyesen háttérbe szorítja a pap személyiségét, egyéni vonásait, és közvetítő, pásztori szerepét hangsúlyozza. 

A nép felé történő celebrálást nem írja elő sem a II. vatikáni zsinat, sem az utána következő instrukciók, inkább egyfajta divatként terjedt el, és vált szinte kötelezővé. A korábbi gyakorlat visszaállításánál azonban óvakodni kell az utóbbi reformoknál tapasztalt hirtelenségtől, és bölcs fokozatossággal kell a hívő népet tanítani. 

"Korunkban az a benyomás keletkezett, hogy a pápa bármit megtehet a liturgia területén, különösen akkor, ha egy egyetemes zsinat megbízásából cselekszik...

Valójában pedig az I. vatikáni zsinat a pápát semmiképpen sem abszolút monarchaként határozta meg, hanem épp ellenkezőleg, egy kapott szó iránti engedelmesség biztosítékaként. Az ő tejhatalma a hit továbbadásához van kötve- és ez természetesen a liturgia terén is érvényes. A liturgiát nem bizottságok csinálják. Még a pápa is csak a liturgia helyes fejlődésének és maradandó integritásának és identitásának alázatos szolgája lehet."

(Ratzinger: A liturgia szelleme)

"Meg vagyok győződve, hogy az Egyház válsága, melyet ma átélünk, messzemenően a liturgia széthullására vezethető vissza, melyet úgy építenek fel, mintha Isten nem is létezne."

(Ratzinger bíboros)

"A megoldás kulcsa tehát az Isten középpontba állítása az ember helyett, a szemlélődésé a tevékenység helyett, az égi dolgoké, a földiek helyett, az imádásé a szórakozás és a társadalmi érintkezés helyett."

(Kovács Ervin Gellért atya)

Ratzinger bíboros már 1988- ban figyelmeztette a chilei püspököket, hogy:

"Az I. vatikáni zsinatot nem tekintik az Egyház élő hagyományának részeként, hanem egyenesen a hagyomány végeként, mintha teljesen a nulláról kellene kezdeni. Az igazság ellenben az, hogy a zsinat egyetlen dogmát sem definiált, és tudatosan egy alacsonyabb szinten, pusztán pasztorális zsinatként határozta meg magát. Ennek ellenére sokan úgy értelmezik, mintha egy szuperdogma lenne, mely az összes többi dogma jelentőségét elveszi."

Ratzinger bíboros így ír életrajzában:

"Megdöbbentem a régi Misekönyv betiltásán, mert ehhez hasonló nem történt a liturgia egész történelme során. Annak a Misekönyvnek immáron hivatalossá vált betiltása, mely évszázadokon át az ősegyház szakramentumaitól kezdve folyamatosan fejlődött ki, olyan törést vittbe a liturgiatörténetbe, melynek következményei csak tragikusak lehetnek.

Lerombolták a régi épületet és egy újat építettek fel. "

"Alapelv: Ami elődeinknek szent volt, az nekünk is tiszteletreméltó kell, hogy legyen.

A kérdés nemcsak esztétikai rituális jellegű, hanem mélyen teilógiai:

A mai Egyház tényleg azonos- e a tegnapival, vagy pedig valaki észrevétlenül lecserélte egy másikra?"

(John Kardinal Ratzinger: "Rede vor den Bischöfen von Chile vom 13.7.1988")