AZ ÚJ MISERÍTUSés az Egyház szétzúzásaH. H. P. Stephan Maessena „Novus Ordo Missae”-ról Magyarországon és Böhmenben tartott prédikáció-sorozata

"A szentmisében Krisztus áldozatának valóságos megjelenítéséről van szó, nem pedig „az Úr emlékezetéről”.

Ami Krisztus jelenlétét illeti, ebben a kérdésben a szöveg nagyon is egyértelművé válik: Ha egy családban Krisztus nevében ketten vagy hárman összejönnek imádkozni, akkor Krisztus ugyan „ott van közöttük”, tehát jelen van, de csak szellemi, lelki módon! Ez a mód azonban nem azonos azzal, amellyel Krisztus a szentmisében van köztünk! Ahol Ő húsával és vérével, lelkével és testével, Istenségében és emberi voltában van jelen! Krisztus valóságos jelenlétét a szentmisében Krisztus tisztán lelki, „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben” jelenlétére redukálni, egyet jelent a katolikus hit feladásával és a protestantizmus elfogadásával.

Ha valaki azt mondja, Krisztus az Eucharisztiában csak lelkileg élvezve van jelen és nem szentségileg és valóságosan is: anathema sit ... legyen kiközösítve. (Tridenti Zsinat 13.Can.8.)

A szentmise definícióját meghatározni akaró szövegben a következő kérdést tették fel: Mi a szentmise? Bugnini első megfogalmazásának vitatott szövege erre a kérdésre a következő választ adta: „…az úrvacsora vagy szentmise Isten népének szent összejövetele vagy gyülekezete, amely egy pap elnökletével jön össze, hogy az Úr emlékezetét megünnepelje. Ezért érvényes erre a helyi összejövetelre tökéletes mértékben Krisztus ígérete: ‘Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.’ (Mt 18,20)” (NOM, 7, II. Cap.)

          Krisztus jelenléte
Ez a szentmisének olyan definíciója, amely egy hívő katolikus számára elfogadhatatlan! A szentmise se nem „úrvacsora”, se nem „Isten népének szent összejövetele vagy gyülekezete”; hanem Krisztus keresztáldozatának vértelen bemutatása!
Ugyanígy a pap szerepe sem az, ami egy „elöljáróé”, hanem az, ami egy áldozatot bemutató papé! Bugnini megfogalmazásában tisztán felismerhető az a tendencia, amely a misének, mint áldozatnak az értelmezését egy közösségi lakoma fogalmává akarja átalakítani.



Ha valaki éveken keresztül protestáns módon imádkozik, akkor úgy is hisz majd, lassan, észrevétlenül, de biztosan, hiszen: „lex orandi, lex credendi, az ima törvénye a hitnek is törvénye.”
Az Egyház az első évszázadok óta tudatában volt ennek. Ezért őrködött féltékenyen és oly szigorú éberséggel az isteni kultusz felett, hogy az a katolikus hitet minden időben csorbítatlanul juttassa kifejezésre, nehogy a hívek „mérgezett legelőre” vezethetőkké váljanak, ahol hitük kárt szenved. Eszerint a katolikus hit nem egy tény, a mise rítusa pedig egy másik, hanem a szentmise rítusa maga az elimádkozott hit. Aki tehát a „lex orandi”-t, azaz az imádság törvényét mélyreható módon megváltoztatja, egyúttal azt kockáztatja, hogy a „lex credendi”, a hit törvénye is megváltozik.


XIII. Leó pápa uralkodása alatt különböző vallások nyilvános „imádság a békéért” összejövetelére. XIII. Leó pápa az észak-amerikai püspökség bíborosainak és püspökeinek megtiltotta az ilyen típusú találkozón való részvételt. Az Amerikai Egyesült Államok néhány főpapja (többek közt Gibbons bíboros) azonban e tilalom ellenére résztvett e találkozón, ami ezért XIII. Leó pápa megfelelő rendszabályait hozta meg számukra. Az ilyen és ehhez hasonló események már felismerhetővé teszik, milyen mély hatást gyakorolt a katolicizmus befolyásos vezetőire az ökumenizmus és az ezt követő modernizmus szelleme. Például a befolyásos német kolostor, Maria Laach szerzeteseit már az első világháború idején azok között találjuk, akik a szentmisét önhatalmúlag a nép felé fordulva és az ország nyelvén celebrálták, ami számukra az Apostoli Szentszék energikus közbenjárását vonta maga után. Ugyanezt megpróbálták a második világháború alatt is, de Róma XII. Pius pápa alatt megint közbelépett. XII. Pius pápa halála után azonban újra így miséztek és ezúttal már nem akadt senki, aki ezt megtiltotta volna nekik. 

Romano Guardini, aki elsőként fogalmazott így: a szentmise „áldozati lakoma”.
Ez azonban nem igaz! A Tridenti Zsinat csalatkozhatatlan tanítása szerint a szentmise nem lakoma, még csak nem is áldozati lakoma, hanem valódi áldozat, és pedig ugyanaz, amit a mi Urunk a kereszten bemutatott. Krisztus keresztáldozatának e vértelen megjelenítését követi – mint ez áldozat gyümölcséből való részesülés – a szent communio, amely már valóban lakoma. De maga a szentmise nem az, nem lakoma!

Annibale Bugnini ezen alapelve – vagyis minden speciális katolikust, minden olyant, ami egy protestánst vagy zsidót zavarhat, a mise rítusából eltávolítani elv – alapján a liturgia reformja az ökumenizmus egyik eszközévé alakult át, és így lehetővé tette a modern ember mentalitásának, humanizmusának és evilági kultúrájának a katolikus Egyház szentségi életébe való behatolását.

Annibale Bugnini ezen alapelve – vagyis minden speciális katolikust, minden olyant, ami egy protestánst vagy zsidót zavarhat, a mise rítusából eltávolítani elv – alapján a liturgia reformja az ökumenizmus egyik eszközévé alakult át, és így lehetővé tette a modern ember mentalitásának, humanizmusának és evilági kultúrájának a katolikus Egyház szentségi életébe való behatolását.

Annál váratlanabb és keserűbb volt VI. Pál pápa csalódása, mikor Bugninit a legfelső pápai ítélőszéknél a szabadkőművességhez való tartozás vádjával beperelték, és nyilván bűnösnek is találták. VI. Pál pápa ugyan beleegyezett Bugnini Iránba való büntető áthelyezésébe, ahol Bugnininak „a sivatag nunciusa” cím jutott, de ekkorra a liturgia reformja már elkészült. A kúria néhány bíborosa még ma is emlékszik a francia Grand-Orient páholy nagymesterének Bugnini számára írt levelére, amelyben a nagymester őt „testvérnek” nevezte és a liturgia reformjának meggyorsítására szólította fel. („30 Tage”, 1992 jún. 2/6. 47. o.)

Éppen ezért olvashatjuk a Tridenti Zsinat határozataiban az ünnepélyes ítéletet: „Ha valaki azt mondja, hogy a szentmiseáldozat csak a dicsőítés vagy a hála áldozata vagy csupán egy a keresztáldozatra való emlékezés, nem pedig engesztelő áldozat: anathema sit …legyen kiközösítve” (Tridenti Zsinat 22. Can. 3.)

Valóban; az új misekönyvben is van még szó áldozatról, dicsőítő és hálaadó áldozatról, de egy szó sincs többé engesztelő áldozatról, aminek pedig a szentmisét az Egyház mindig is tekintette. Emlékezzünk itt vissza Mgr. Bugnini vezérgondolatára, amelyet ő már jóval a zsinat előtt megfogalmazott: mindent elhagyni, ami egy protestánst zavarhatna.

Számos püspök tiltakozására néhány gondolatot ugyan utólag beiktattak a szövegbe, ezek azonban mit sem változtattak annak „alapszínezetén”, alapvető jellegén. Ezzel a misekönyv bevezetőjét megváltoztatták ugyan, de a bevezetést követő szöveget, az új rítust érintetlenül hagyták.

VI. Pál pápát az új rítus nyilvánosságra hozatala alkalmából rendezett ünnepségen hat protestáns lelkész társaságában látták, akik mind az új rítus kidolgozásában vettek részt. (A. Bugnini: „Die Liturgiereform, Zeugnis und Testament” 221. o.) Köztük volt Max Thurian is, Roger Schütz Taizé-i munkatársa. Őt anélkül, hogy a katolikus Egyházba visszatért volna, mint protestánst a 80-as évek elején a nápolyi Ursi bíboros „pappá” szentelte. Az emiatt Ratzinger bíborosnál benyújtott tiltakozások azonban nem hoztak eredményt, Ursi bíboros büntetlenül maradt, és a mai nap is háborítatlanul élvezi hivatalát.

Ezekről az eseményekről azért számoltam be, hogy jobban megismerjék azok szellemiségét, akiknek a kezeiből a Novus Ordo Missae kikerült, és akiket akár csak 40 évvel ezelőtt is biztosan kizártak volna az Egyházból, ma azonban, holott valójában az Egyház ellenségei, mégis az Egyház ölében maradhatnak. Vajon miért?

A régi miserítusban az átváltoztatás előtt így imádkozott a pap: „et pro omnibus orthodoxis atque catholicae et apostolicae fidei cultoribus – minden igaz hivővel és a katolikus apostoli hit minden igaz követőjével együtt.” Ez a katolikus Egyház: az igazhitű hívők, a katolikus, apostoli hitű hívők közössége.
Ezzel szemben mit olvasunk Bugnini új negyedik kánonjában: „et omnium, qui te quaerrunt corde sincero – mindazok, kik téged igaz szívvel keresnek.” Tehát – szerintük – nem a hit alapozza meg többé az Egyházat, hanem az embereknek a vallásos érzület utáni vágya, Karl Rahner „anonym kereszténysége”.
Így már az is könnyebben érthető, miért volt a reformereknek az egyházi tanítással, Krisztus szavainak szószerinti pontos idézésével és az Egyház gyakorlatával szembeszegülve olyan fontos a „mindenkiért” kifejezés. Egy egész teológia, egy hamis teológia, a „mindenki meg van váltva” hamis tana áll e megfogalmazás mögött."

Házasságtörők, nem tudjátok, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel? Tisztítsátok meg szíveteket, megosztott lelkűek. (Jak 4, 4- 8)

A teljes írás itt olvasható: http://www.katolikus-honlap.hu/regi2/konyvtar2/maessen.htm