"Közel van hozzánk! Csak 100 kilométerre!" (Ha úgy érzed, messze van tőled hagyományhű, latin szetmise, akkor ezt olvasd el!)

Idézet a fenti könyvből, Athanasius Schneider püspök a gyerekkoráról mesél:

1969- ben Kirgiztisztánból Észtországba költöztünk. Nyolcéves voltam ekkor. Szüleim azért döntöttek Észtország mellett, mert onnan könnyebb volt Németországba vándorolni.

Édesapám azért akart Németországba költözni, hogy német és katolikus önazonosságunk megmaradjon, és felnőtt korunkban se veszítsük el a hitünket. 

A szüleim először keresni kezdtek egy katolikus templomot. Úgy hallották, hogy 100 kilométerre tőlünk, Tartu városában, Észtország középpontjában van egy katolikus templom. Észtország déli részén, a lett határon laktunk. 

A szüleim csaknem egész nap keresték a katolikus templomot, végül találtak is egyet. Egy régi, gótikus stílusban épült katolikus templom volt, melyet a kormány nem záratott be, és pap is volt benne. Eljöttek hozzánk és azt mondták nekünk: "Ó, gyerekek, roppant boldogok vagyunk! Van egy templom, ami nagyon közel van hozzánk! Csak 100 kilométerre!"

Jól emlékszem rá. "Nagyon közel. Csak 100 kilométerre!" Mindannyian rendkívül örültünk neki.

Hogyan jutott el a családja vasárnap a templomba?

Mindig vonattal mentünk. Reggel hat órakkor indultunk, amikor még sötét volt. Akkoriban még nem voltunk mind felnőttek, kiskorúaknak pedig nem volt szabad templomba járniuk.

Ez meglep. Kiskorúak nem mehettek misére?

Nem mehettek, a fiúk pedig nem ministrálhattak. Reggel indultunk vonattal, amikor még sötét volt, és aztán este jöttünk haza, amikor már beesteledett, és ismét sötét volt. Ez is életem legszebb élményei közé tartozik- amikor vasárnap misére mentünk. Nagyon elevenen él bennem.

Más családoknak is ilyen sokat kellett utazniuk?

Nekünk kellett a legtöbbet. Az összes többi hívő, aki eljött a misére, közel lakott a városhoz. Gyönyörű gótikus templom volt, teljesen hagyományos. A liturgikus refotmot még nem valósították meg, pedig már 1969- et vagy 1970- et írtunk, vagyis a II. Vatikáni Zsinat után voltunk. Ésvolt egy szent pap, a lett kapucinus Janis Pavlovszkij atya.

Mire emlékszik az elsőáldozásával kapcsolatban?

Több más gyerekkel együtt lettem elsőáldozó, és a pap mindent gyönyörűen elrendezett. Gyertyával a kezünkben az áldoztatórácson át a főoltárig vonultunk a legfelsőbb lépcsőig, és ott a főoltárról fogadtuk magunkhoz az Oltáriszentséget térdelve. A legfelsőbb lépcsőn a diakónus is térdelt: ott lettem elsőáldozó. Gyönyörű élmény volt számomra- és felejthetetlen. 

Édesanyám és a pap nagyon szép útmutatást adott nekünk. Ezt mondták:

"A Megváltó Isteneteket fogadjátok magatokba ebben a kis ostyában. És Ő ott él. "

Sosem felejtem el.: "Ő ott él. Vigyázzatok, Ő él, és Ő a mi Urunk!"

Azóta mindig ezt tapasztalom: Ő ott él! Mikor magamhoz vettem az Urat, mindig arra gondoltam, hogy Ő él, és Ő most belép a szívembe. Számomra az Oltáriszentség azért olyan szent dolog, mert ott van az én Istenem, ahogyan azt az édesanyám és a pap mondta nekem.

Hogyan töltötte a családja a vasárnap hátralevő részét, miután vége volt a misének? 

Mivel estig várnunk kellett a vonatra, a pap ezt mondta a szüleimnek:

"Mivel Önök érkeztek a legmesszebbről, jöjjenek el hozzám, és töltsék a nap hátralévő részét nálam, hogy ne a vasútállomáson kelljen üldögélniük."

Ezért a mise után hozzá mentünk. Egy rövid út vezetett a templom és a ház között. Csak egy rövid utacska, és ebben a házban a papnak mindössze egy szobája volt. Nem lakása (mások is laktak a házban), hanem csak egy szobája, méghozzá elég kicsi szobája. Ebben a szobában voltunk a mise után. Főzhdttünk teát, ihattunk, ehettünk valamit, üldögélhettünk, olvashattunk és beszélgethettünk. 

Miközben ennek a szent papnak a szobájában voltunk, ő a templomban volt, és beszélgetett az emberekkel, vagy meglátogatott valakit, mi pedig mint család, magunkban lehettünk. 

Németországi letelepedésünk idején tizenkét és fél éves voltam. Mikor elindultunk Németországba, Pavlovszkij atya megáldott minket, és aztán ezeket a szavakat mondta nekünk, amelyeket soha nem fogok elfelejteni:

"Mikor Németországba mentek, vigyázzatok! Van néhány templom, ahol kézbe áldoztatnak."

Mikor ezt meghallottuk, egymásra néztünk, és anyám és apám önkéntelenül megszólalt: "Dehát ez borzasztó! "

El sem tudtuk képzelni, hogysn lehet a Szentek Szentjét, az élő Istent a kezünkbe venni. Teljesen hihetetlennek tartottam. Pavlovszkij atya ezt mondta nekünk: 

"Kérlek benneteket, ne menjetek ezekbe a templomokba!"

És mi megígértük neki, hogy nem is fogunk. 

Mi történt, amikor megérkeztek Németországba?

Mikor megérkeztünk Németországba, egy kis katolikus városba Németország délnyugati részén, három templomot találtunk. Elmentünk az első templomba. Nem áldoztunk, mivel hosszú út volt mögöttünk. Nem áldozhattunk, mert fel kellett készülnünk rá, és meg kellett gyónnunk. Észtországban havonta jártunk gyónni, akkor is ha nem követtünk el halálos bűnt. Úgy éreztük, hogy havonta kell gyónnunk ahhoz, hogy méltón vehessük magunkhoz az Oltáriszentséget.

Miután tehát megérkeztünk Németországba, az első vasárnap nem áldozhattunk, úgyhogy megfigyelhettük, hogyan áldoznak a többiek. Rettenetes volt: csaknem mindenki kézbe áldozott. És mindez gyorsan ment. Az emberek sorban álltak, muntha önkiszolgáló étteremben lennének.

Melyik évben jártunk ekkor?

1973 végén. Mikor hazaértünk a miséről, azt mondtam édesanyámnak: "Ó, anya, a mai mise olyan volt, mint amikor az iskolában cukorkát osztogatnak." 

Emlékeztem ugyanis arra, hogy egyszer az iskolában cukorkát kaptunk: sorba kellett állnunk, és aztán mindenkinek a kezébe adták a cukorkát. Így jutott eszembe ez a hasonlat. Édesanyám így szólt:

" Soha többé nem megyünk ebbe a templomba."

Következő vasárnap a következő templomban pontosan ugyanaz történt, mint az első templomban. És a harmadik templomban is ugyanez volt a helyzet. Mikor hazaértünk, édesanyám nagyon szomorú volt. Ránk nézett, és könnyek között így szólt: "Ó, gyermekeim, nem értem, képtelen vagyok megérteni! Hogyan bánhatnak az emberek így a mi Urunkkal? Hogyan képesek az emberek így bánni a mi Urunkkal?" 

Ennek az élménynek a hatására írtam meg a Dominus Est című könyvemet a szentáldozásról - ez a fájdalmas, felejthetetlen helyzet hozta ki belőlem, mikor megérkeztünk Németországba, és édesanyám sírva fakadt a kézbeáldoztatáson.