Honnan tudjuk, hogy Isten milyen imádatot (liturgiát) akar?

Forrás:

https://www.youtube.com/live/7wqFigIvCOA?si=jssmrPaAOrjEjBul

Timothy Flanders- től

Évszázadok miséje csatorna (Ages of Mass)

Elsősorban a természet törvény alapján tudjuk, hogy milyen imádatot, dicsőítést, liturgiát akar/ fogad szívesen Isten. Erről Aquinoi Szent Tamás is írt.

Nézzük meg a következő szentírási részt. Vajon Káin vagy Ábel adományát fogadta szívesen Isten?: 

"Bizonyos idő elteltével történt, hogy Káin a föld terméséből áldozatot mutatott be az Úrnak.

Ábel is áldozatot mutatott be, nyája zsenge bárányaiból, azok zsírjából. Az Úr kegyesen tekintett Ábelre és áldozatára,

Kainra és áldozatára azonban nem tekintett. Ezért Kain nagyon haragos lett, és lehorgasztotta fejét.

Az Úr szólt Kainhoz: „Miért vagy haragos, és miért horgasztod le a fejed? Ha helyesen teszel, miért nem emeled fel a fejed?

De ha nem cselekszel helyesen, nem bűn van-e az ajtó előtt, mint leselkedő állat, amely hatalmába akar keríteni, s amelyen uralkodnod kell?"

(Ter 4, 3-7)

Azt látni kell, hogy az első gyilkosság amit a Szentírásban olvashatunk pont Isten méltó dicsőítése, imádata, a Neki szánt felajánlás milyensége miatt történt, tehát sarkalatos téma, hogy hogyan imádjuk Istent, mit ajánlunk fel Neki. Káin valamiféle gabonát áldozott az Úrnak, Ábel pedig az első, zsenge bárányaiból. Isten Káin áldozati adományát nem fogadta szívesen. Azonban Ábelének örült. Szükséges egy külső áldozat és egy belső. Az utóbbi azt jelenti, hogy milyen lelkülettel mutatunk be áldozatot. Ábel a legértékesebbet adta Istennek.

A Szentlélek a szentíráson ketesztül már akkor megmutatta a két különböző generáció közti különbséget, belső (lelkiekben) és külső megnyilvánulásban. A két generáció, Káin és Ádám leszármazottai. Két generációs vonal: az egyik jó, önfeláldozó, önmagáról megfeledkezni képes Istenért, a másik bűnös, önimádó, önmagát felmagasztaló. Az egyik oltárt épített az Úrnak, a másik városokat, tornyokat. Az utóbbi önmagát magasztalja, a fia nevét adja a városnak (lásd.: Ter 4, 17). 

"Akkor az Úr megjelent Ábrámnak és így szólt hozzá: „Ezt a földet utódaidnak adom.” Erre ő oltárt épített ott az Úrnak, aki megjelent neki."

(Ter 12, 7)

"Ábrám tovább is vonult sátraival és Mamre terebintjénél telepedett le, Hebron mellett, s ott oltárt épített az Úrnak."

(Ter 13,18)

"Kain megismerte feleségét, az fogant, és Hénochot szülte. Várost épített, és azt fiáról Hénochnak nevezte."

(Ter 4, 17)

"Azután így szóltak: „Rajta, építsünk várost és tornyot, amelynek teteje az égig ér. Szerezzünk nevet magunknak, és ne szóródjunk szét a földön!”

(Ter 11,4)

"Kain azonban elbujdosott az Úr színe elől, és Nod földjén, Édentől keletre telepedett le. Kain utódai.

Kain megismerte feleségét, az fogant, és Hénochot szülte. Várost épített, és azt fiáról Hénochnak nevezte."

(Ter 4,16-17)

"Ádám megismerte feleségét, és az fiút szült neki, akit Szetnek nevezett, „mert – úgymond – Isten más utódot adott nekem Ábel helyett, akit Kain megölt.”

Szetnek is fia született, akit Enosnak nevezett. Ő volt az első, aki Isten nevét segítségül hívta."

(Ter 4, 25-26)

Ma is az Egyesült Államokban épületeket, birtokokat, könyvtárakat neveznek el szentekről éppúgy, mint gazdag emberekről. Ez a két, eltérő kozmikus imádat, ami a két generációt ma is megkülönbözteti a Teremtés könyvéig nyúlik vissza.

Ábrahám (Teremtés könyve 22.) is oltárt épített az Úrnak. Isten egy mélyebb, teljes önátádásból fakadó imádatot kért tőle. Ezért kérte, hogy áldozza fel a fiát. Természetesen ez csak egy teszt volt. Szerette volna Isten tudni, hogy mindent odaáldozna- e Érte. 

A saját fiadat feláldozni több, mint a saját életedet. A fiú Isten képmása, ez a teljes önátadás, amikor képes lett volna Ábrahám lemondani róla, Istenért. 

Ábrahám a teljes önátadó, önfeláldozó istenimádatot vitte véghez.

Ezért annyira kulcs kérdés a latin mise. 

Amikor Isten kéri tőlünk, hogy imádjuk Őt, akkor nem a minimumot kéri. 

Az Augusztine és a Tomista filozófia összehasonlításáról idéz a Liturgia és személyiség című könyvből, amelyet Dietrich von Hildebrand írt.

Arról beszél, hogy a liturgia azért fontos, mert azt éri el, hogy egyáltalán nem önmagunkra figyelünk. Ha csupán arra "használjuk" a liturgiát, hogy nekünk előnyünk származzon belőle, akkor nem fogunk semmi előnyt sem szerezni belőle. 

Amikor Istent akarjuk imádni, nem azt kérdezzük Tőle, hogy mi az a minimum, amit meg kell adjunk Neki, hanem azt, hogy Uram, hogyan tudnálak Téged jobban imádni, dicsőíteni. Ez az eszenciája, a lényege a liturgiának! 

Külsőségekben és belső, lelki hozzáállásban is teljesednie kell annak, ahogy Istent imádjuk. Önmagunk odaajándékozása kulcs fontosságú. Az egy eretnek megközelítés azt állítani, hogy elég az egyik, csak a külső vagy csak a belső. 

A teljes, önmagunk odaajándékozása az, ami az örökkévaló, mindenható, végtelen Istenhez méltó. 

AMINT ÖNMAGUNKAT HELYEZZÜK A KÖZÉPPONTBA A LITURGIÁN -LEGYEN SZÓ AKÁR KATEKÉZISRŐL, AMIT HALLGATUNK-, AZ IMÁDAT ÁTALAKÍTÓ EREJE MEGREKED.

A Novus ordo misén ez dominál, önmagunk van a középpontban, nem Isten. Minden arra irányul, hogyan tudják az embereket minél inkább bevonni. Amint ez megtörténik, az összes értékét a szentmisének elveszítjük. 

Folytatja majd a későbbiekben a magyarázatot.