A pszichológia és én

Már régóta figyelgetem a pszichológiát és nekem rettentően furcsa az, hogy olyan, mintha mindenkinek ugyanaz lenne a diagnózis (pl.: ergó nem cirógatták, babusgatták kiskorában eleget...hallottam olyat is, hogy valaki azt mondta, nem lesz ember azokból, akik így jártak) és a gyógyuláshoz is ugyanaz a terápia, illetve a recept. Erről később megosztom a gondolataimat részletesebben. Ez a cikk az én személyes véleményem, nem szükséges egyetérteni velem. Sokan, sokfélék vagyunk. Az enyém csak egy nézőpont a sok közül. Biztosan van olyan, amit nem látok tisztán, csak az olvasmány élményeimre támaszkodom meg a józan paraszti észre.

Nem vagyok szaktekintély, meg nincsen szakirányú diplomám sem a témában, csak szeretek olvasni, megismerni dolgokat és nyitott szemmel "járni" a világban.

De azt látom, hogy egyre több ember életében a pszichológiai terápia, mint egy csodapirula, bálvány működik. 

Igen, van amikor szükséges, ha valaki olyan beteg mentálisan vagy nem tud megküzdeni csalódásokkal, gyásszal, krízisekkel. Lehet elég lenne neki egy erős, támogató szociális háló, összetartó család, barátok, hiszen régen is túlélték emberek traumákat, háborúkat. Még jobban, mint ma.

A komolyabb dolgokat (pszichopata, szociopata) azt mondják, nem tudják gyógyítani. 

Nem mondom, hogy az ördögtől való az egész pszichológia, nem kell kiönteni a gyereket a fürdővízzel együtt, de azért vannak bizonyos pontok, ahol totálisan a keresztény tanítással szembemegy a pszichológia által javasolt viselkedési javaslat, hogy finoman fogalmazzak.

Mert a pszichológia a viselkedésünk megváltoztatására adta a fejét.

Szerinte nem jó, ahogy működünk. Azért vannak nehézségeink, mert nem jól csináljuk...

Már régen sem értettem, hogy mondjuk Pál Feri atya, hogy tud egyszerre pap is és mentálhigiénés szakember is lenni. Nekem, ez a kettő, egyszerűen sehogysem fér össze!

A terápia sok esetben a klienst önmaga sérelmei, fájdalmai körül forgatja, amely eléggé ördögi. Hogy miért mondom ezt? Egy az, hogy van személyes tapasztalatom (keresztény pszichológiai kezelés is ugyanez, csak ott néha megemlítik Isten nevét...ahogy nincs keresztény jóga, úgy keresztény pszichológia sincs, szerintem), kettő hogy Chad Ripperger atya sokszor említi a tanításaiban, hogy a démonok olyanok, hogy a saját sérelmeik körül forognak. Iszonyatosan irígyek, haragtartóak, bosszúsak, mérgesek és minden gonoszsággal felruházottak, amit csak el tudunk képzelni.

Tehát, miért teszik ezt a pszichológusok, hogy olyan irányba terelgetik a klienseiket, hogy úgy gondolkozzanak, ahogy azt a démonok teszik?

Vak vezet világtalant. Távolról ismerek olyat, aki munkaalkoholista és alkoholbetegekkel dolgozik. 

Érdekes.

Tudom mondjuk, hogy a harag normális emberi érzés, reakció, meg kell élni, de a bosszúvágy az más, az halálos bűn. 

A pszichológia ma egy nagyon felkapott "tudomány". Engem mindig az asztrológiára emlékeztet. Az is egy "komoly tudomány". Tulajdonképpen egy hiteltelen tudomány, hiszen nem igazán működik és nincs alapja. 

A másik dolog, amiért írok, mert van, hogy elvetemültségemben párhuzamosan olvasok könyveket egy időben (olyat is, amivel nagyarányban nem értek egyet és mellé egy- két olyat is, ami hagyományhű katolikus irodalom, mondjuk egy egyházdoktor vagy szent tollából). 

Őszintén sajnálom, hogy egy lapon kell említsem a katolikus szentek nagyjait egy harmadrangú, mai, pszichológiai művel, de kénytelen vagyok ezt megtenni, hiszen félek attól, hogy oly sokakat az utóbbiak tévútra visznek. Persze az is lehet, hogy nincs igazam, ezért erősen kérem a Szentlelket, hogy adjon nekem világosságot, hogy azt tudjam megfogalmazni, ami igaz és ne csupán a saját mondandómat.

De azt látom, hogy a terápiák sokszor nem segítenek, hiszen ha segítenének, csupa kiegyensúlyozott, boldog, a nehézségeivel könnyen megbirkozó, lehetőségei szerint mosolygós embert látnék az utcán és bárhol. 

De nem látok. Sőt! Azt látom, hogy nagyon rossz mentális állapotban vannak az emberek.

Amikor mamámék még éltek, rajtuk éreztem a békét, pedig átélték mindkét világháborút...

A mai embereken nem érzek békét. Nem mondom, hogy régen minden rendben volt, ez nem igaz. Minden kornak megvan a maga baja, küzdelme. 

De ha nem lennék hívő, én is megőrülnék a mai világban!

Ami engem rettentően zavar a pszichológiában, hogy pont olyasmiket állít diszfunkcionális viselkedésnek, amit a szentjeink a lelki élet teljesen normális velejárójának hívnak, amiket feltétlen át kell éljünk. A pszichológia nekem egy olyan valami, ami meg akarja gyógyítani a szerinte beteg embert, oly módon, hogy egy délibábot kerget, miszerint, ha ezt vagy azt megtesszük, lehet egy boldog, kiegyensúlyozott életünk. Ha mondjuk erődítményszerűen bízunk önmagunkban (1. hiba:...krrrr...keresztény ember elsőként Istenbe fekteti a bizalmát, nem önmagába, szóval itt ez a pont talán sátáni? Tudjuk azt, hogy a sátánizmus során nem a sátán van a középpontban, hanem önmagunk, mi saját magunk? Bizony. Ha a saját akaratunkat tesszük, nem Istent követjük, már ott is vagyunk. Erről nagy a hallgatás.)

Nem lesz soha tökéletes az életünk minden területe.

Szenvedés nélkül nem úszhatjuk meg ezt az életet.

Így elég hamis ígéretei vannak a pszichológiának.

Sőt, keresztény emberként tudjuk, hogy szenvedés-, kereszt nélkül nincs feltámadás. Isten tisztít, nevel, erényesebbé tesz a betegségek, nehézségek érdemszerző viselése, a kereszt hordozása által. A kísértések leküzdése növeli az erényt. Kapunk hozzá kegyelmeket, nem egyedül küzdünk. Chad Ripperger atya nyomán az amerikai lakosság 25%- a ördögi befolyástól szenved, úgy hogy valószínűleg nem is tud róla. Nem hiszem, hogy ezt azzal le lehetne küzdeni, hogy erősítsük az önbizalmunkat, meg pozitívan gondolkodunk önmagunkról. Persze ezek is fontosak, de mivel nem tudják, hogy mi az indítóok egy problémánál (nem mindig az, hogy nem babusgatták csecsemőként), mellesleg azt sem vallják, hogy a lélek halhatatlan, akkor hogyan akarják gyógyítani? 

Csak Isten segítségével, kegyelemmel, imával, böjttel,gyónással győzhetünk és még akkor is vissza- visszatérhetnek a kísértések, démoni gyötrések. Isten engedi ezeket, mivel ha együttműködünk Vele, a kísértések mint próbák erénygyakorlatok, növelik a szentségi fokozatot, az alázatot, az Istenre hagyatkozást, ezzel csökkentve, megszüntetve a gőgöt, kevélységet. 

(Nem minden mentális problémat démonok okoznak, ma ezt tanítják.) 

Kempis Tamás: Krisztus követése című könyve ezt írja:

"Jézus iránti szeretetnek az ám az eredménye, hogy az ember nem törődik saját magával.

Olyan dolgokat olvass, ami inkább sebet ejt rajtad, mint ami szórakoztat."

"...az a nagy kétségtelenül, aki kicsiny önmaga előtt..."

"Csalatkozik az, aki emberekbe vagy teremtett dolgokba helyezi reménységét."

És akkor most jön a kontra: 

Birtalan Balázs, Mátai Tamás, Életmintázatok című könyve, Young- féle sématerápiája alapján. 

Idézek a könyvből.:

"Csökkentértékűség- szégyen séma: Egy olyan világban élek, ahol mindenki más szebb, okosabb, ügyesebb, rátermettebb - azaz értékesebb, mint én."

Mi ezzel a probléma?

Istennek akkor tetszünk, ha nem magasztaljuk fel magunkat.

Mert mondjuk Kempis így ír erről a keresztényeknek:

"Fel ne fuvalkodjál tested daliás volta, vagy szépsége miatt, melyet csak egy kis betegség megront vagy elrútít.

Ne tessél magadnak ügyességed vagy tudásod miatt, behogy elveszítsd Isten tetszését, akié mindez a jó, ami természetednél fogva megvan benned. 

Ne tartsd magad másoknál jobbnak, nehogy rosszabbnak találtass Isten előtt, aki tudja, hogy mi van az emberben. 

Ha benned valami jó, másokról még több jót tételezz fel, hogy megőrizd az alázatosságot.

Nem árt, ha mindenkinek alárendeled magad.

Az már azonban árt, ha csak egynek is elébe teszed magad. 

Állandó békességben él az alázatos. 

A kevély szívében azonban gyakori az irígység és a bosszúság."

A pszichológia nem akarja, hogy alázatosak legyünk, pedig a Szűzanya ereje is abban rejlett. Az alázatosság erő, a démonok menekülnek az alázatos, a böjtölő lelkektől. 

Miért akarja a pszichológia, hogy a kuncsaftjai bennemaradjanak a slamasztikában? 

Újra az Életmintázatokból idézek:

"Ha javarészt elkerülő stílusban éljük az életünket, akkor lehet egyrészt, hogy alig találkozunk emberekkel, másrészt - ad abszurdum- elképzelhető, hogy igazi partiarccá nőjjük ki magunkat.

Ha látunk valakit, aki nagy erőkkel fényezi magát, miközben mindenki mást kritizál, akkor nagyobb összegben fogadhatunk, hogy emberünk csökkentértékűség- szégyen sémát igyekszik túlkompenzálni."

Kempis:

"A túlzott barátkozás kerüléséről

Egyedül csak az Isten és az angyalok barátságát kívánd, az emberek ismerettségét pedig kerüld.

Szeretettel kell lenni mindenkihez, de a barátkozás nem üdvös dolog."

"A legnagyobb szentek, ahol tehették kerülték az emberek társaságát, és a magányt választották az Istennel való együttélésre."

"Valahányszor emberek között voltam, mindig mint kisebb ember tértem vissza."

"Bölcs mondások

Ezt mondja az Úr:

Átkozott az az ember, aki emberben bízik, aki halandóra támaszkodik, és szíve elfordul az Úrtól."

(Jeremiás próféta 17, 5)

Mindig azt hallani pszichológiai előadásokban, hogy kerekedjünk felül másokon, álljunk ki magunkért (ez nem olyan rossz, de volt egy pont, hogy Jézus is csak tűrt és engedelmes volt), és hogy ne legyen szégyenérzetünk, bűntudatunk, mert az megmérgezi a lelket.

Szent Bonaventúra: Misztikus műveiben így ír:

"Tökéletes alázatosság három útja:

1. Szegénységgel, a kevélységre indító gazdagság kerülésével.

2. A megvetettség türelemmel való elviselésével.

3. Engedelmesség mások parancsainak elviselésében. 

A megtisztulás békére vezet, a megvilágosodás igazságra, a tökéletesség pedig szeretetre. 

Ezek a gyakorlatok felelnek meg a hármas útnak:

Az olvasás és elmélkedés, az imádság és a szemlélődés. 

Az Istennel való egyesülés ott kezdődik, ahol a szemlélődés végetér.

AZ ELMÉLKEDÉS megtisztítja, megvilágosítja és TÖKÉLETESSÉGRE VEZETI A LELKET. 

A tisztulás útja és annak hármas gyakorlata.

A lelkiismeret fullánkja: amikor a lélek felindul saját maga ellen, legyen dühös magára, irányítsa önmagát.

Induljon fel vétkeire gondolva, legyen dühös saját állapotán elgondolkodva, és irányítsa önmagát a helyes útra a jó megfontolása által.

A vétkekre való visszaemlékezés: a léleknek vádolnia kell önmagát három dologgal.:

- hanyagsággal

- bűnös kívánsággal

- gonoszsággal.

A hanyagságon azt értjük, amikor az időt haszontalanul használtuk fel, nem figyeltünk a célra és nem jól őriztük meg a szívünket, hanyagok, figyelmetlenek voltunk az imában.

Az élvezetvágy, amikor az ízérzékelésünket akarjuk kielégíteni, édesség utáni vágy.  

Test kényeztetése: drága, puha ruhák utáni vágyódás, drága dolgokat akarni birtokolni. 

Kíváncsiság: rejtett dolgok megismerése utáni vágyódás.

Hiúság vágya (elismerés, megbecsülés).

Harag, irígység, keserűség, amelyek a lelket gonosszá teszik."

Most már látszik talán, hogy fasorban sincs a pszichológia a keresztény lelki élet mibenlétével és sok tekintetben ellene mond neki. 

Még lehetne folytatni az összehasonlítást más művekkel is.

De az világosan látszik mindenkinek, hogy ma a közösség, a kapcsolatok fontossága magasan veri Isten fontosságát. Emberközpontúság.

Egó, Isten szemlélése, imádata, dicsőítése helyett.

Kereszt nélküli élet utáni sóvárgás...

Pedig:

"Aki elveszti életét, megszerzi."

A keskeny utat kellene válasszuk, mert ezen a pszichológiáson sokan mennek, mi pedig nem oda akarunk jutni, ahova a széles út vezet...