Diadochus fótikai püspöknek „A lelki tökéletesség fejezetei” című művéből

A szellemek megkülönböztetésének tudományát a bölcsességgel szerezzük meg

A helyes megismerés abban áll, hogy minden tévedés nélkül meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól. Ha pedig ez megvan, akkor az igazság útja – amely elvezeti a lelket az igazság Napjához, Istenhez – az ember lelkét az ismereteknek abba a végtelenbe torkolló világosságába vezeti el, ahol már csak a szeretetet keresi bizalomteljes megnyugvással.

Akik felveszik a harcot, azoknak szükséges, hogy lelküket soha semmiféle zavar ne befolyásolja, hogy így értelmük a feltörő gondolatok között nyugodtan tudjon különbséget tenni, s a jó és az Istentől sugalmazott gondolatokat emlékezetük tarsolyába gyűjtsék, a rossz és sátáni gondolatokat viszont kivessék elméjükből. Ha csendes, nyugodt a tenger, akkor egészen a mélyére lát a halászember, és szinte egyetlenegy hal sem tud elrejtőzni előle. Ha azonban vihar korbácsolja fel a tengert, akkor zavaros ár borít be mindent, amit csendes, tiszta időben oly szépen lehetett látni. Már ez is megmutatja, hogy milyen keveset ér a halászok fáradozása.

Csak a Szentlélek tudja megtisztítani az elménket; csak akkor nem leszünk prédává, ha jön az az erősebb, aki lefegyverzi a rabló sátánt. Szükségünk van tehát arra, hogy minden időben felélesszük lelkünk nyugalmában a Szentlelket, hogy lelkünket mindig ő világosítsa meg. Ha ugyanis az ő fénye állandóan bevilágít lelkünk rejtett tárnáiba, akkor nemcsak hogy láthatóvá lesz a sátán minden fondorlata és sötét mesterkedése, hanem még igen nagy fokban el is veszti erejét, hiszen ez a szent és dicsőséges fény teszi láthatóvá.

Ezért int az Apostol: Ne oltsátok ki a Lelket (1 Tessz 5, 19), azaz bűnös cselekedetekkel és vétkes gondolatokkal meg ne szomorítsátok a Szentlelket, nehogy megszűnjön védelmezni benneteket a lelket átható fényével. Természetesen nem arról van itt szó, hogy az örök és éltető Szentlélek szűnnék meg, hanem inkább az ő megszomorításáról, arról, hogy így elfordul az emberek lelkétől, elvonja tőle megvilágosítását, és a megismerő értelmet homályban és sötét tudatlanságban hagyja.

Értelmünk ítélőképessége olyan, mint valami tökéletes ízlelőképesség, amely különbséget tud tenni az egyes dolgok között. Ugyanis miként – ha egészségesek vagyunk – ezzel az ízlelőképességünkkel, e testi érzéklésünkkel biztosan meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól, és vágyódunk is arra, ami számunkra édes, ugyanígy értelmünk ítélőképessége is, amikor teljes józansággal és a sok hiábavaló gondolattól mentesen működni kezd, bőségesen megtapasztalja az isteni vigasztalást, és a szeretet gyakorlása által szüntelenül visszaemlékezik arra, hogy mi a helyes, amint az Apostol is mondja: Könyörgök is azért, hogy szeretetetek egyre jobban gyarapodjon a helyes ismeretekben és a teljes megértésben, hogy el tudjátok dönteni, mi a helyes (Fil 1, 9).