A házasságról általánosságban

"LÉGY KATOLIKUS! Amikor az oltár előtt letérdelsz, tedd úgy, hogy mások felismerjék, hogy ismered, ki előtt hajtasz térdet."

(Szent Maximilian Kolbe)

Házasság: talán furcsa lehet, hogy miért nem igazán írok, vagy teszek közzé olvasmányélményeim közül ebben a témában. A blog név kiválasztásakor azért esett a Szentségi Házasságra a választasom, mert a megtérésemkor a házasság utáni vágyódás volt az a mozgatórugó (és előtte is), ami segített Istenre rátalálni. Talán ez a kettő teljesen párhuzamosan működött bennem, a mai napig ezt nem tudom jól átadni, ha beszélnem kell róla. Azt hiszem ez meg belsőségesebbé teszi az Istennel való kapcsolatomat. 

Amikor van egy főbűn, amiben élünk talán tudatlanul is, arra mindig Isten kínál egy sokkal jobb választást, ami új, magasabb rendű, ha úgy tetszik testreszabott életet ad. 

Azért szentségi lett a név, mert nem volt kérdés, hogy katolikus szeretnék lenni. A többi felekezet egyáltalán nem vonzott, üresnek, keret nélkülinek, túl lazának éreztem. Úgy gondoltam, hogy aki igazán szeret, az gondoskodik védelemről, keretekről és ezt nem láttam a protestánsoknál. Valamint nagyon hígnak, könnyűnek éreztem a tanításukat.

Persze nyílván most nem a protestáns hívőket ítélem meg, közöttük is vannak jószándékú emberek, de sajnos nem a teljes igazságot követik. A tanításaik sekélyesek, keveset mondóak, inkább az érzelmekre hatnak, nagyra értékelik a közösség erejét és a tapasztalataikat, a gyógyulásokat, csodákat. 

Komolyabb sugallataim is voltak arra vonatkozóan, hogy ők nem az egyház. (De ez személyes és nem is kell a magánkinyilatkoztatásoknak hinni...hacsak nem ellenkezik a katolikus hitünkkel.)

A házasság a legkisebb közösség, ami példát adhat a társadalomban, a gyermekeinknek és másoknak is. Isten talán azért választ ki minket erre a hivatásra, mert látja bennünk, hogy a tőle kapott talentumainkat tudjuk arra használni, hogy társmegváltók legyünk. A gyengeségeinket fordítja a javunkra, ott ad kegyelmet, ahol mi kevesek vagyunk, hogy így is megmutatkozzon az Ő dicsősége.

Ha mondjuk valakit elhanyagoltak gyermekkorban, szülőként lehet számára fontos, hogy lelkileg- érzelmileg is betöltse a gyermekei szükségleteit, ne csak fizikailag. Ez az a helyzet, amikor Isten kegyelme belép az életünkbe és ott ad megújulást, ahol mi gyengék voltunk vagy keveset kaptunk.

Az ilyen szülők talán sokkal empatikusabbak, gondoskodóbbak (a pszichológia szolgálatmániásnak gúnyolhatná őket), mint azok a velük egykorúak, akiknek betöltötték az érzelmi szükségleteiket.

Elkényesztető szülőkből lesznek az elhanyagolók, elhanyagolókból meg az elkényesztetők, és így tovább.

Azért nem írtam a házasságról túl sokat, hanem inkább más hitbeli témákról, mert úgy gondolom egy házas hivatásúnak is tudnia érdemes, hogy mi történik az egyházban, hogy mik a hitünk alapjai, stb., és szükséges ugyanúgy, hogy olvasson lelki olvasmányokat is.

Az azonban bizonyos, hogy egy házasságban -ugyanúgy, mint bármely baráti vagy ismeretségi viszonyban- a gyengeségeink miatt alakulhatnak ki súrlódások. Ha tökéletesek lennénk, tökéletesek lennének az emberi kapcsolataink is. Ha végtelenül erényesek lennénk, akkor nem lenne dolgunk egymással és nem zaklatna fel a másik hibája (amit sok esetben azért veszünk észre, mert rejtetten talán, de bennünk is megvan ugyanaz).

A házastársam hibái segítenek engem abban, hogy a bűnével, jellemhibájával ellentétes erényt begyakorolhassam. Amikor jön egy olyan alkalom, hogy mondjuk a férjeinken megmutatkozik egy- egy jellemhiba, akkor örülnünk kellene a lehetőségnek, hogy Isten megenged vagy szándékozik minket arra hívni, hogy a bűnével ellenkező erényben gazdagodjunk. 

Mit csinálnak ilyenkor sokan egy idő után?

Elválnak, feladják, ha súlyosbodik a helyzet. Rosszul érzik magukat egy olyan kapcsolatban, ami nem tökéletes. Itt van a lényeg szerintem, mert a valóságtól teljesen elrugaszkodott ideákat, vágyakat hajszolunk.

Egy házasság, egy emberi kapcsolat sosem lehet tökéletes! 

A köztünk működő Istenfiú teszi azzá esetenként, vagy megközelíthetően azzá, természetfelettivé.

Ezért mennek tönkre a homokra -csupán vagy főleg érzelem, külsőségek, szexuális vonzalom, érdekre- épített házasságok. 

Isten nélkül nem fog menni!

A második dolog, ami még eszembejut az az, hogy nem szabadna elvárjuk azt, hogy egy másik teremtmény tegyen minket boldoggá! Nem fog! Mi sem tudjuk senkit sem tökéletesen betölteni az összes létező szükségletét! 

Őszinteséget, figyelmességet, türelmet, biztonságot, stb. elvárhatunk, azt hogy emberi mivoltunkban tiszteljen a másik, de ezen a földön tökéletes boldogság nincs!

Megelégedettség van, örömök vannak, jó kapcsolat van.

Ha az egyik fél például szereti hallani, hogy őrá mennyire szükség van, mennyire ellenálhatatlan, milyen szuperul ellátja a kötelességeit és ezt nem kapja meg, akkor lehet Isten azért engedi ezt a helyzetet meg, hogy belássuk csak haszontalan szolgák vagyunk, és arra hív, hogy az rendetlen önszeretettől megszabaduljunk. Nem arra gondolok, hogy ne szeressük magunkat, hanem arra, hogy a mi jólétünk, kényelmünk, jóérzetünk legyen a domináns a házasságban.

A házasság önátadás, kereszt, áldozat sokszor, nem rózsaszín, habos- babos mulatság és szórakozás.

De még akár jól is érezhetjük magunkat a legnagyobb áldozat közepette is (van tapasztalatom: 10 év alatt hat gyermekünk született, az utolsó három 3év 4hónap alatt), ha hittel, humorral, rugalmassággal és könnyedséggel fűszerezzük a mindennapjainkat. 

Az áldozatról: a Szentírás többször is említi, hogy az igazaknak sok megpróbáltatáson kell keresztülmenjenek. Az önfeláldozás a kulcs a házasságban. Ha mindkét félnek a másik fontosabb, mint önmaga, akkor a házasság nem egy világias kapcsolat, hanem Isten tervéhez hű szövetség lesz. 

Teljes önátadás hiánya, önzés mellett nem lehetünk Jézussal közösségben. 

Ha a saját kényelmünk fontosabb, mint Isten akarata, akkor még van mit dolgozzunk a rendetlen önszeretettel.

A bukott angyalok élnek önmaguknak, ők nem akarnak szolgálni. Ha széthúzást teremtünk a házasságunkban, ha nem értékeljük a házastársunkat, ha csönddel büntetjük, ha manipuláljuk, ha csak kibúvókat keresünk, hogyan nyomhatnánk mindent rá, ha nem örülünk együtt vele, ha nem hallgatjuk meg, ha kerüljük, ha nem teljes az önátadásunk, ha csak érdekből kötődünk, ha nem látjuk benne Jézust, ha nem küzdünk a javáért, ha nem akarjuk az üdvösségét, ha bosszút akarunk állni mindenféle csipp- csupp ügyekért, akkor mi is hasonlók vagyunk a bukott angyalokhoz.

Nemrég hallgattam Sziénai Szent Katalin, Dialógus című művét hangoskönyvben és nagyon megörültem neki, amikor a mennyről beszélt és azt mondta, hogyha egy lélek a mennybe kerül az ő erényei hatnak mindenkire, aki ott van és akkora örömöt ad másoknak, túlcsordulót. Őket is gazdagítja egy üdvözült lélek! 

Milyen jó lenne, ha már itt a földön is látnánk egymásban a jót és tudnánk annak örülni, kimutatni, nem pedig versengeni! Hajlamosak vagyunk másokban kevésbé meglátni a jót, nincs ez máshogy a házastársunk tekintetében sem.

Arra számítani kell, hogy fontos az önismeret egy jó házassághoz. Ismernünk szükséges az igényeinket, a vágyainkat, azt hogy mennyire igényeljük mások társaságát, mi kell ahhoz nekünk, hogy normálisan működjünk és megtaláljuk az egyensúlyt a munka és a pihenés között meg kell találjuk. A házastársunk ezeket nem biztos, hogy ki fogja találni. El kell mondani a szükségleteinket! Ez egyszerűnek hangzik, de a női sajátosságokat ismerve, mi nők, szeretjük, ha a férjünk kitalálja, mi a bajunk. Ha nem tudja, nem figyel rám eléggé. Ilyen bonyolult a női lélek.

Talán egyszerűbb ha kommunikáljuk. :-) Tapasztalatom az, hogy a férfiak a szóból értenek. Nem rosszszándékból nem tesznek meg valamit, hanem azért nem, mert nem tudták, hogy meg kellene tegyék. Ők sokkal egyszerűbben, racionálisabban gondolkoznak. A megérzések világát is inkább nőknek szokták tulajdonítani.

Az önszeretet nélkül a lélek nem tekint önmagára és az erények hasznára. 

A Szűzanya egy pillanatig sem bírt önérdekkel, egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy a szenvedései milyen jót hoznak számára. Csak Isten akaratát tette.

Legyünk engedelmesek a férjünknek, az egyházi előljáróknak, de csak addig a pontig, amíg nem bűnrehajló, amit kérnek! Tanuljunk a hitünkről!

A katolikus hit tudása nélkül nincs üdvösségünk. (Kivéve vágykeresztség esetén.)

Az elváltak, újraházasodottak a paráznaság bűnében élnek, nem áldozhatnak. 

Akkor sem, ha egyes egyházi személyek úgy gondoljak...