Miért féltek a házasságtól?

              A félelem álmokat öl 

Egyetemi elfoglaltságaim- és a nagy családom miatt nem jutott idő a blogra, de ha úgy érzem, van mondandóm, fogok írni a továbbiakban.

Talán amiatt kötnek ma nehezebben és később házasságot a fiatalok, mert tartanak a felelősségtől és a végérvényesség gondolata megijeszti őket, ebben a forrongó, folyamatosan változó világban.

Pedig minden ember vágyik egy társra, ez a vágy, ez a valakihez való elköteleződés vágya, kiirthatatlan belőlünk.

A földi jólét iránti vágy és az erkölcsi norma viaskodhat bennük. Talán tudják, hogy Isten mire hívta meg őket, csak a jóban rosszat is látnak.

A házasság nem azért van, hogy mi boldogok legyünk. 

A házasságban szolgálunk másokat, de maga az út boldogít(hat). Az egónkkal folytatott küzdelem. Ott motoszkál (vagy hangosan ki is mondódik) a fejünkben: "Nem akarok szolgálni!". Ez teljesen emberi dolog. 

Milyen érdekes, hogy a legnagyobb szentek megfeledkeztek magukról. A vagyonukat szegényeknek adták, ápolták a betegeket, lemondtak a nevükről, rangjukról. A boldogok sírnak, alázatosak, Istenre bízzák minden gondjukat, irgalmasok mások iránt, ők azok, akiket így vagy úgy, de üldöznek. Ugyanazt kapják, mint Jézus.

A házasság elsődleges célja a gyermekek elfogadása, felnevelése. Második, a házastárs üdvösségre segítése. 

Egyik sem az egyéni boldogságról szól. 

Ma minden arról szól, hogy a boldogságot keressük. Jót tenni jó. De az emberek ezt már nem igen hiszik. 

Maga az út tesz boldoggá,  megelégedetté, hogy egy jó ügyet szolgálhatok.

A Szentlélek arra vezet, hogy ne szeresse az ember a hiábavalót, az Istentől távoli dolgokat, helyzeteket.

Ha szolgálok, háttérbe szorítom az egyéni érdekeimet és azt veszem első helyre, hogy mi a közös érdek, sőt, azt, hogy mi a másik érdeke. 

Az üdvösség.

A legnagyobb boldogság, mások üdvösségéért imádkozni,  engesztelni. 

Emlékszem, amikor 14 év imádság után, a férjem újra gyakorló katolikus lett. Ennél nagyobb öröm nem ért engem eddigi életem során!

Sajnos nem mindenki dönt Isten mellett. Vannak emberek, akik a személyes szenvedéseiket Isten büntetésének tulajdonítják, nem vállalnak felelősséget a saját elhibázott döntéseik miatt. 

"Téged szemlélve, elveszti magát..."

Amíg a pszichológusok azt szorgalmazzák, hogy keresd önmagad, tedd ami neked jó, addig a kereszténység mindig közösségben gondolkodott. Nem lehet jó egy emberi kapcsolat, ha Isten törvénye nincs benne, ha egyéni érdekek mozgatják. 

Az emberek egyre távolabb kerülnek a természet rendjétől. A józan eszük helyett, az érzelmeikre hallgatnak. Emiatt is egyre inkább terjednek a különféle mentális betegségek. Ha a realitás talaján szeretnénk maradni, ahhoz elengedhetetlen, hogy közel legyünk Istenhez. Ez igaz egy házasságra vetítve is. Ha látni szeretnénk a hibákat, az összefüggéseket, a megoldásokat az életünkben, akkor ahhoz szükséges az imádságos lelkület, ami maga a kapcsolat Jézussal. Aki nem imádkozik, nem akar Isten közelében lenni, hanem inkább a külső eseményekre figyel, mint a pogányok vagy a gyakorlati ateisták.

Isten közelében lenni jó.

Ha leveszem a tekintetem róla, csak a csak nyomorúságaim körül forgok.

Eszembe jutnak a karizmatikusok (és az egyéb-, 70 évnél nem korosabb, különféle beavató kurzusok a Katolikus Egyházon belül, amelyek inkább valamiféle önmegvalósító kurzusra hajaznak) ilyenkor, mivel ők annyira agresszíven szorgalmazzák, hogy "sírjuk" el a panaszainkat Istennek, vagy hogy úgy beszélgessünk vele, mint egy baráttal, mindig is azt éreztem, hogy ez nem teljesen oké.

Végre találtam erre egy frappáns idézetet a témában, Aviai Nagy Szent Teréztől: 

"Értelmünk és akaratunk minden jóra készebbé és nemesebbé válik, ha önmagától elfordulva Istennel foglalkozik, és igen káros dolog, ha soha nem jutunk ki saját nyomorúságunk mocsarából."

A másik idézetet fogják érteni azok, akiket az akédia kísérteni szokott.:

"A megszokás unalmassá akarja tenni a kötelességteljesítést és a lomhaság heverészésre ösztönöz."